Levél kisgyerekes anyákhoz, akik nem alszanak

Kedves Anya-(baj)társ!
Már egy ideje nem aludtál három óránál többet egyszerre? Összefolynak a napszakok, napok, hetek? Imádod a kisbabádat/nagyobb gyerkőcödet, de leginkább arra vágysz, hogy befejezd a kedvenc sorozatod befejező részét nyugodtan, úgy, hogy ne kelljen senkire se figyelned? Vagy legyünk egész őszinték: egyszerűen azt akarod, hogy kialudjad magad? Nincs Veled semmi baj. Ez így természetes. Aludni jó. Aludni kell. Nektek szól a levelem.

Az Anya hibája
Biztos sokszor hallottad már, hogy ha a gyerek nem alszik, az biztosan az anya hibája. Mert elrontott valamit. Mert túl engedékeny. Mert nem alszik együtt. Mert nem alszik külön. Mert nem hordozza. Mert babakocsiban altatja. Mert nincs napirend. Mert túl szigorú a napirend. Mert nem kötődően, válaszkészen nevel. Mert nincs fegyelmezés. Mert csak a saját kényelmére figyel, tehát önző. Mert csak a baba kényelmére figyel, így elkényezteti.
Folytassam még a sort? Szerintem elég ennyi. És NEM a Te hibád, hogy nem alszik, elméletektől és nagykönyvektől függetlenül. Ezt felejtsd el.
Nem akarok beleszólni, de…
Biztos ezt is ezerszer hallottad már. Olyan kedvesnek, ártatlannak hangzik, mint egy bombatámadás. Mert udvariasan mosolyogni kell rá kialvatlan fejjel, karikás szemekkel, hogy persze, persze, ezt is meg fogjuk próbálni, köszi szépen. Belül azonban már szórnád rá a kézigránátokat. Mert ezt is kipróbáltad már, meg azt is, meg még egy tucat más módszert,még Dr. Spock aljas könyvét is elolvastad, mely egy egész harmincas generációt küldött már pszichológushoz, mégse lettél okosabb. A gyerek pedig nem alszik. Kel egyszer, kétszer, háromszor. Este ott kotlasz az ágya mellett órákon át, míg elalszik. Hozol neki vizet, kikíséred pisilni, meghallgatod a sztorikat, és nem alszik. Nem akarok beleszólni, de a gyerek nem alszik.
De értem. Értelek. És nem akarok beleszólni, tényleg nem.
Megértem, hogy minden, amire vágysz, csak egy félóra pihi teljesen egyedül a lakás egy elrejtett zugában, a mosókonyhában, a garázsban vagy a spájzban. Bárhol, ahol önfeledten bámulhatod a padlót vagy a szőnyeget.
Megértem, hogy arra vágysz, végignézd a kedvenc sorozatod utolsó részét bűntudat nélkül, hogy nem a gyerekekkel foglalkozol.
Megértem, hogy gyötör a lelkiismeret, amiért leülteted a gyereket a TV elé, míg vacsorát készítesz, ahelyett hogy rajzolnál vele, míg sül a rántotta.
Megértem, hogy a napok ugyanolyanok, a napszakok összeolvadnak, a hétvégék észrevétlen elsuhannak, és alig alszol el a gyerek mellett, már reggel is lett.
Megértem, hogy gigaszervezés előz meg minden időponthoz kötött, gyerekmentes programot. Telefonhívások sokasága, egyeztetés családtagokkal, bébiszitterrel, hatalmas izgalom, hogy igen, végre, kiszakadok, éljen, éljen! Aztán eljön az este, és Te fáradtan mondod le az egészet, mert olyan kimerült vagy, hogy négykézláb mászol be az ágyba. Megértelek.
Megértem, hogy az alvástréningről azt gondolod, szívás. Mert éjjel közepén, amikor könnyek között beengeded a nagyobbikat is az ágyba a kisebb mellé, akit már alapból magad mellé tettél, csak arra tudsz gondolni, hogy így legalább alszotok valamennyit reggelig. És semmi más nem számít. Teljesen egyetértek.
Megértem, hogy nem ismered fel már magad a tükörben. Hidd el, sokszor én se. Eltűnődsz, hová tűnt az a gondtalan, spontán fruska, aki voltál? Aki imádta a semmittevést, és ha valaki megkérdezte tőled fél nap után, hogy nincs-e még elege belőle, csak annyit mondtál: még nem fejeztem be a lustálkodást, ezért nincs.
Most nincs semmittevés, lopott percek, félórák vannak. Rohanás van, káosz van, háromnaponta kiborulás van. Aztán összebújás van, „jajjdeszeretlek” kicsim, bújj ide- van, nagy nevetés van, játék van. És közben iszonyat kimerültség van. Nem is értem, hogy bírod, hogy éled túl. Mert túléled. És egyszer majd kialszod magad. Újra. És akkor úgy nézel vissza ezekre a napokra, mint a legszebb, legbátrabb időszakra az életedben.