Mutatós textiltök varrás nélkül: őszi dekoráció újrahasznosított anyagokból
Intant család made in magyar – Hogyan hagyjuk el gyereket?
Minden szülő rémálma, hogy valahol, valamikor elveszti a gyerekét és őrült keresések közepette találja csak meg. Azt hiszem, nekem is ez az egyik legnagyobb parám, amióta gyerekeim vannak. Még a nagyok idejében használtam azt a trükköt, hogy a kezükre írtam a nevüket és a telefonszámunkat. Ők megbízható kölykök voltak, akaratlanul nem mentek messzire tőlünk. Ráadásul a nevüket, lakcímüket meg tudták mondani, vagyis maximálisan bebiztosítottam őket is, magunkat is.
Igen, a történet itt folytatódik…. Aztán jött a három kis befogadott lárvácskám. (A lárvácska nálunk a „Bogaram” gyerekváltozata. Pozitív jelző.)
Tudom, tudom, hisz a legtöbb jó-anya, szuper-anyu, überkirály-akkor-leszel-szülőként cikkek írója és egyéb anya-tanácsadó szerint nem létezik olyan, hogy elveszíted a gyereked például egy városi rendezvényen. Sőt! Ha esetleg előfordulna, akkor is legyen TABU! Büntetésnek elég a szégyenérzet, a gyomorgörcs, amit a helyzet hozhat. Ember legyen a talpán, akinek soha nem terelte el a figyelmét semmi! Komolyan neki adom a szuper-anyu díjat! Aztán ott vannak a viselkedés- érzékelési zavaros gyerekek is, akiket – bár a pedagógusok, másik szülők, minden más okos felnőtt ezt tartanák jó megoldásnak – ketrecben tartani nem lehet. Akárhogy is nézzük, gyereket szem elől téveszteni nem nagy kunszt.
Még csak Csendes Négyesünk volt, amikor nyaralni voltunk egy kempingben. A több napos rendezvényekkel tarkított pihenésünk utolsó estéjén telefonos bosszantásban volt részünk az egyik rokonunk által. Éppen bennünket talált meg a hülyeségével. A helyzet annyira magával sodort bennünket is, hogy kikapcsoltunk minden mást, úgy fél órára. Ennyi elég volt ahhoz, hogy teljes sötétség legyen, elkezdődjön a várt koncert, és a körülöttünk levők is elmenjenek erre-arra. Amikor a száma végre befejeződött emberünknek, indulni készültünk a többiek után. Kérdeztem is a
férjemet, hogy hol az akkor 10 hónapos kislányunk. Megnyugtatott, hogy a nővére kezébe nyomta, biztosan a programon vannak már. Ja. Persze.
Útközben találkoztunk Nagylányunkkal. És az üres kezével.
– Hát a húgod hol van? – kérdeztem gyanútlanul…
– Honnan tudjam? Én nem láttam már egy ideje. Nem veletek van? – szólt a kiskamasz.
Na, hát azt az érzést nagyjából még az ellenségemnek sem kívánom. Életem egyik legnagyobb sokkja volt, amiben még a normális gondolataimat is elhagytam, mint a sicc! Igen, sötét kemping, helyes kis tavacskával, nádassal, elég nagy területen. Jó sok hellyel, ami végzetesen elnyelhet egy csecsemőt.
Eszemet vesztve rohantam egy zseblámpáért, néhány ember társaságában őrült keresésbe kezdtünk. A gyerek sehol. A férjem rohant a nagyszínpadhoz, de hiába állt melle az egyik barátunk a csecsemőnkkel, az idegességtől nem látta. Szerencsére, kérdezték tőle, hogy mi a baj, és mindjárt fel is hívták a figyelmét a picire. Ő legalább megnyugodott. Közben én még mindig sírva kutattam a terepet. Az embereknek volt annyi lélekjelenléte, hogy kiabálva adták tovább:
– Előkerült a gyerek!
Jól emlékszem, hisztérikus sírás kerített hatalmába. Rettenetes és félelmetes élmény volt. Napokig a hatása alatt éltem.
Amikor már a három picivel kezdtük el közlekedni emberek közt, folyamatosan számoltam. Teszem ezt a mai napig is. Minden pillanatban rajtuk tartom a szemem. Nagyjából. A múlt héten viszont kétszer is sikerült elvesztenünk Ördög öreganyját. Az elsőnél nem féltem, mert zárt térben voltunk. A másodiknál meg nem voltam jelen. Apa meg biztos benne, hogy rossz pénz nem vész el.
Év végi bemutatón voltunk, ahol kislánykáink az egész éves foglalkozásuk eredményeit mutatták be a lelkes szülőknek. De nem csak a mi srácaink, hanem még másik 130 gyerek. A színházteremben külön helyre ültek a szereplők és a szülők. Még a csillárról is a lelkes rokonok lógtak. Kicsikéink ugyan csak 4 sorral voltak távol tőlünk, de a műsor végén már csak az egyikőjük jött ki a teremből. Hiába kerestem, lestem, szólongattam, Ötösünk sehol nem volt. A mai napig nem tudom, merre tűnt el. Keresése közben egyszer csak megláttam egy anyukánál, aki a sajátját kereste, de az enyémet találta. Sírt a gyerekem szakadatlan. Nagyon megijedt. elmondtuk neki, mennyire kéne figyelni, és milyen veszélyes szem elől téveszteni a szüleit. Intelmünk kerek másfél napig tartott.
Aztán ovi után, míg dolgoztam, apa sétált velük egyet. Igen ám, de a belvárosban épp csinnadratta volt. Buli hegyek. A kicsiknek felcsillant a szeme. Megrohamozták a színpadot. Hárman öt irányba. És akkor apa befókuszálta a kölyköket: ott egy, ott kettő. Oké. Vissza az egyhez. Hupsz. Eltűnt. A bátrak bátra a kétségbeesés halvány szikrája nélkül eredt a gyerek nyomába. A lányunk elég talpraesett lehet, bár, nem meséli el a részleteket. A lényeg, hogy a férjem hangosbemondóban hallotta a felhívást, miszerint egy kisgyerek keresi az apukáját.
Szerencsére nekem csak este mesélték el az izgalmakat. Azóta is gondolkodom, hogyan lehetne elkerülni ezeket a helyzeteket. Mondjuk rátetováltatom valahova a testére a nevét. Meg a telefonszámunkat. Ha esetleg változna, akkor áthúzzuk, aláírjuk. Vagy használunk gyerekpórázt. Esetleg haladunk a korral, a gyerekbe chip kerül. A leghatékonyabb megoldás az lenne, ha tíz évig nem mennénk emberek közé. Se.
Arra végül magyarázatot találtam, hogy miért tűnik el. Nem direkt csinálja. Mivel SZENZOROS ZAVARA van, ezért egyszerűen csak megtelik a feje a sok ingerrel. Sok ember. Hangosak. Szaguk van. Túl sok. Elterelődik a figyelme, és már nem is tudja, hogyan kéne összpontosítania. Képtelen kordában tartani a dolgokat, az ösztönei vezérlik. Csakhogy már elmúlt öt éves. Vagyis ránézésre már nem várná el a halandó szülő, hogy ez probléma legyen. De mégis. Ilyenkor felkészületlennek érzem magunkat.
A negatív önsanyargatás helyett azonban rendelek inkább gyerek GPS-es órát.
