Idén karácsonykor a LEGO Csoport arra kéri a családokat, hogy
Intant család – SzervezÉs újra és újra… és újra
Igencsak elhallgattam. Mélységes elnézést kérek ezért. Nem pihenni voltam az elmeosztályon. Bááár, éreztem indíttatást erre az elmúlt két hét folyamán. Kissé összejöttek a dolgok. Vagyis, a betegségek. Ötből a három kicsinél. Egyszerre. Pábumm.
Tavaly év elején éreztem erős késztetést arra, hogy ötévnyi lakásrabság után kimenjek, és megnézzem, léteznek-e még felnőtt emberek, és tudok-e velük kommunikálni? Vagyis valami melóra vágytam. Lazán négy órában, mert akkor itt is, ott is van esélyem a megfelelésre. Felmértem a munkaerőpiaci helyzetet, és kiderült, hogy mi ketten összeegyeztethetetlenek vagyunk. Van ugyan négy órás munka, de összevonva napokra, vagyis, dolgozz heti háromszor 12 órában. Addig a gyerekeid majd ellátják magukat. Vagy nem.
Ekkor dőlt el, hogy rám a szépségipar vár. És egy szalon, ahol bérelek helyet, hogy felnőttek közt legyek. Szeptember óta be is fészkeltem magam álmaim munkahelyére, várva a csodára és a vendégekre. Persze, nem adjuk alább a történetet, és hiszünk az életen át tartó tanulás állami álmában, ezért újra beültem a padba, hogy még képezzem magam. Szerencsére, ez jó ötletnek tűnik, mert tényleg akarnak engem – és a szolgáltatásaimat – az emberek. A karrierem ível. A naptáram tele. Minden klafa.
Aztán máris jött az első kiesés. Ördög öreganyján kiütéssel győzött a pillangó vírus. Hogy ez mi? Na pont az! Foltok a gyereken. Mellette láz, torokfájás, levertség stb. Persze ezek nem voltak, csak szép piros kiütések. Ovinak lőttek. Azon a héten felesbe oldottuk meg apával. Gyors vendég- és időtömörítés, nem esünk kétségbe. A hétvégét a nagyszülőknél töltöttük. Aztán véletlenül ottfelejtettük lánykánkat, mert a foltok eltűnés helyett csak egyre erősödtek. Kikönyörögtünk három napot a nagyiéktól, mert rám vizsga várt. És sok-sok ember. Félve ugyan, de annál bátrabban vágtak bele a hosszúnak tűnő három napba a mamáék. Mi a másik kettő – egészségesnek tűnő gyerekkel eljöttünk haza. A normális élet egészen másnap estig tartott, a tervek szerint. Ekkor két, torokfájással küzdő gyerek közölte, hogy nagyon beteg. Reggelre kiderült, hogy komolyan gondolják, eszük ágában sincs viccelni. Irány a doki.
Tüszős mandulagyulladás itt is, ott is. Nálam meg az idegösszeropi. Mégis hogy? Nyáron? Kettőnél? Egyszerre? Úgy, hogy a harmadik is beteg? Másnap záróvizsga. Vendégek sokasága. Szervezzünk és tervezzünk. Újra. Telefon ide. Nem tud jönni vigyázni a srácokra. Aztán telefon oda. Ne haragudjak, de nem, köszi. Újra. Próbálkozás. „Három beteg? Nem érek rá.”
Ültem. Sírtam. Nem másra haragudtam. Magamra. Őrült bűntudat fészkelt bennem. Miért nem volt nekem elég a „csak itthon”-lét? Miért lettem önző? Miért gondoltam azt, hogy jogom van álmokat szőni munkáról, karrierről? Tudom, hogy rám lenne szükségük, én meg rossz anyaként elhanyagolom őket, és a saját magamat helyezem előtérbe? Ismerős dilemmák, ugye?
Közben a nagyszülők elhozták Ötösünket, mert lejárt a három nap – számukra a végtelen történet. Kilökték a kocsiból, beugrottak és 130-cal elhúztak. Azóta nem láttuk őket. Szerintem még mindig füves cigit szívnak, lehúzott redőnyök mögött, és kihúzták a telefonzsinórt is a falból.
Végül barátnőkkel, és szokás szerint, apával tudtuk megoldani. Kemény volt. Próbálom túltenni magam rajta. A józan mindennapi eszemhez, az anyaságomhoz muszáj nekem is járni egy olyan utat, amiben én vagyok és valami karrier-féle. Igen, néha a feje tetejére áll még az is, ami nem kéne.
Mondanám, hogy a pénz miatt nem hanyagolhatom el a munkám. De ebben a történetben a pénz a legkevesebb. Egyszerűen szükségem van valami felnőttes dologra. Nem hisztizek azon, hogy majd jól kirúgnak, meg azért tanultam, hogy erre meg erre a helyre, állásra, pozícióra jó legyek. A huszonötödik szakmámat szereztem most meg, a sokadik munkahelyem van most. Egy ismerősöm jót nevetett rajtam, hogy akárhányszor találkozunk, én mindig valami egészen mást csinálok. És tényleg. Egy dolog a tuti köztem és az állásaim közt: mindig az aktuális családi helyzethez igazítom. Csak azt szeretném, hogy ők számíthassanak rám. Aztán néha ez sem megy. Akkor kicsit elkeseredek. És újra tervezek. Szervezek. Aztán újra. Meg megint újra.
