Igencsak elhallgattam. Mélységes elnézést kérek ezért. Nem pihenni voltam az elmeosztályon. Bááár, éreztem indíttatást erre az elmúlt két hét folyamán. Kissé összejöttek a dolgok. Vagyis, a betegségek. Ötből a három kicsinél. Egyszerre. Pábumm.

Tavaly év elején éreztem erős késztetést arra, hogy ötévnyi lakásrabság után kimenjek, és megnézzem, léteznek-e még felnőtt emberek, és tudok-e velük kommunikálni? Vagyis valami melóra vágytam. Lazán négy órában, mert akkor itt is, ott is van esélyem a megfelelésre. Felmértem a munkaerőpiaci helyzetet, és kiderült, hogy mi ketten összeegyeztethetetlenek vagyunk. Van ugyan négy órás munka, de összevonva napokra, vagyis, dolgozz heti háromszor 12 órában. Addig a gyerekeid majd ellátják magukat. Vagy nem.

Ekkor dőlt el, hogy rám a szépségipar vár. És egy szalon, ahol bérelek helyet, hogy felnőttek közt legyek. Szeptember óta be is fészkeltem magam álmaim munkahelyére, várva a csodára és a vendégekre. Persze, nem adjuk alább a történetet, és hiszünk az életen át tartó tanulás állami álmában, ezért újra beültem a padba, hogy még képezzem magam. Szerencsére, ez jó ötletnek tűnik, mert tényleg akarnak engem – és a szolgáltatásaimat – az emberek. A karrierem ível. A naptáram tele. Minden klafa.

Aztán máris jött az első kiesés. Ördög öreganyján kiütéssel győzött a pillangó vírus. Hogy ez mi? Na pont az! Foltok a gyereken. Mellette láz, torokfájás, levertség stb. Persze ezek nem voltak, csak szép piros kiütések. Ovinak lőttek. Azon a héten felesbe oldottuk meg apával. Gyors vendég- és időtömörítés, nem esünk kétségbe. A hétvégét a nagyszülőknél töltöttük. Aztán véletlenül ottfelejtettük lánykánkat, mert a foltok eltűnés helyett csak egyre erősödtek. Kikönyörögtünk három napot a nagyiéktól, mert rám vizsga várt. És sok-sok ember. Félve ugyan, de annál bátrabban vágtak bele a hosszúnak tűnő három napba a mamáék. Mi a másik kettő – egészségesnek tűnő gyerekkel eljöttünk haza. A normális élet egészen másnap estig tartott, a tervek szerint. Ekkor két, torokfájással küzdő gyerek közölte, hogy nagyon beteg. Reggelre kiderült, hogy komolyan gondolják, eszük ágában sincs viccelni. Irány a doki.

Tüszős mandulagyulladás itt is, ott is. Nálam meg az idegösszeropi. Mégis hogy? Nyáron? Kettőnél? Egyszerre? Úgy, hogy a harmadik is beteg? Másnap záróvizsga. Vendégek sokasága. Szervezzünk és tervezzünk. Újra. Telefon ide. Nem tud jönni vigyázni a srácokra. Aztán telefon oda. Ne haragudjak, de nem, köszi. Újra. Próbálkozás. „Három beteg? Nem érek rá.”

Ültem. Sírtam. Nem másra haragudtam. Magamra. Őrült bűntudat fészkelt bennem. Miért nem volt nekem elég a „csak itthon”-lét? Miért lettem önző? Miért gondoltam azt, hogy jogom van álmokat szőni munkáról, karrierről? Tudom, hogy rám lenne szükségük, én meg rossz anyaként elhanyagolom őket, és a saját magamat helyezem előtérbe? Ismerős dilemmák, ugye?

Közben a nagyszülők elhozták Ötösünket, mert lejárt a három nap – számukra a végtelen történet. Kilökték a kocsiból, beugrottak és 130-cal elhúztak. Azóta nem láttuk őket. Szerintem még mindig füves cigit szívnak, lehúzott redőnyök mögött, és kihúzták a telefonzsinórt is a falból.

Végül barátnőkkel, és szokás szerint, apával tudtuk megoldani. Kemény volt. Próbálom túltenni magam rajta. A józan mindennapi eszemhez, az anyaságomhoz muszáj nekem is járni egy olyan utat, amiben én vagyok és valami karrier-féle. Igen, néha a feje tetejére áll még az is, ami nem kéne.

Mondanám, hogy a pénz miatt nem hanyagolhatom el a munkám. De ebben a történetben a pénz a legkevesebb. Egyszerűen szükségem van valami felnőttes dologra. Nem hisztizek azon, hogy majd jól kirúgnak, meg azért tanultam, hogy erre meg erre a helyre, állásra, pozícióra jó legyek. A huszonötödik szakmámat szereztem most meg, a sokadik munkahelyem van most. Egy ismerősöm jót nevetett rajtam, hogy akárhányszor találkozunk, én mindig valami egészen mást csinálok. És tényleg. Egy dolog a tuti köztem és az állásaim közt: mindig az aktuális családi helyzethez igazítom. Csak azt szeretném, hogy ők számíthassanak rám. Aztán néha ez sem megy. Akkor kicsit elkeseredek. És újra tervezek. Szervezek. Aztán újra. Meg megint újra.

Vajon milyen egy fontos szülinap az INSTANT CSALÁDBAN? Ne hagyd ki!  

Instant család – Boldog nagykorúság-anyaságot magamnak!