Instant család – Boldog nagykorúság-anyaságot magamnak!
Kicsit megcsúsztam ezen a héten az írással. Mentségemre szolgáljon, hogy egész héten elsőszülöttem (egyetlenszülöttem) 18. születésnapjára készültem – nagy titokban. Bármilyen furcsa is számomra, papíron felnőtt lett a gyerekem. Megfoghatatlan és elképzelhetetlen volt még ez 20-25 évvel ezelőtt. De még akkor is, amikor 18 éve a kezemben tartottam pici békácskámat.
Valamikor, még a 20-as éveim hajnalán a munkahelyemen egy hivatásos jósnő kemény jövő elé állított: nekem nem lesz gyerekem, és jobb is, ha nem akarok, mert nem ez a sorsom. Annyira megviselt ez, hogy csak ültem a lépcsőn, zokogtam, mert kicsi gyerekkorom óta vágytam az anyaságra. Kolléganőm vigasztalt, ne foglalkozzak Kati néni buggyantságával. Jól félre is tettem a jóslatot, főleg azért, mert végre – 1999. május 19-én megérkezett életembe jövendőbeli férjem. A mi szerelmünk hosszú éveken át tartó ismeretségből, majd barátságból alakult komolyabb érzelmekké. De ez volt az a bizonyos dátum, amikor átléptünk „kapcsolatban” státuszra.
Valahogy az első pillanattól kezdve tipikusan ideális pár voltunk. Minden tökéletesen működött. Így egy hónap „járás” után bedobtam magam. Vészesen közeledtünk ugyan az 1999. évi napfogyatkozás időpontjához, ami egybeesett a 22. születésnapommal. Mit kívánhat mást az ember ilyen különleges alkalomkor? Hát lánykérést, persze. Szóval, középiskolás koromtól biztosan állítottam, nekem ezen a napon megkéri a hercegem a kezem! Hát, lássuk be, kicsit már szorított az idő ’99 tavaszán.
Ugorjunk is vissza júniushoz. A Szerelmem gyanútlanul udvarolt május közepétől, amikor a következő
fenyegetéssel álltam elő:
– Nem tudom, hogy milyen erősnek érzed a mi kapcsoltunkat…
– Nagyon erősnek!
– Azt sem tudom, mennyire gondolod komolyan…
– Nagyon komolyan gondolom!
– Biztos vagy te ebben? Ismerjük egymást ezer éve, tudjuk, mennyire kriminális vagyok, de ezer százalék, hogy engem kerestél?
– Senki mást nem akartam, csak téged!
Sóhaj, ártatlan pillogás.
– Hát ez nagyszerű! Mert augusztus 11-én, tudod, a szülinapomkor lesz a napfogyatkozás, és mindenkinek megígértem, hogy aznap gyűrű kerül az ujjamra. Szóval, izé, de nem szeretném becsapni a barátaimat….
És ebből lett összeköltözés, lánykérés, egy év múlva esküvő, 2001. május 19-én pedig megszületett Ő.
A szerelmünk gyümölcse. Végre anyává váltam, férjjel együtt!
Soha többé nem lettem várandós. Négy és fél év múlva pedig özveggyé váltam. A mesebeli hercegnőség hivatalosan is befejeződött.
Lettem egyedülálló anya a gyerekével. Azzal a gyermekkel, aki örökké a férjemet hordozza. Aki felnőtt négy és fél évesen, és aki vigaszom és örömöm maradt. Egy koraérett, bölcs kisember.
Ebben az időszakban komolyan azt hittem, hogy egygyerekes anyuka maradok.
Hatéves lett éppen, amikor betoppant életünkbe őméltósága, II. Férjapa, és hozta magával félárván maradt kislányát. Viszonylag gyorsan csinálva belőlem kétgyerekes anyukát. Kettőt pislantottam, és ott volt egymásnak, örök testvériséget fogadva a fiú és a lány. Éppen harmincéves koromra.
A történet többi részét már ismeritek. Anyaságom viszonylag átlagosnak sem mondható módon teljesedett ki.
Mivel most a nagykorúságot ünnepeljük Elsőnél, óriási hacacárét terveztünk. Először is szóltam a haveroknak, hogy a titkos meglepetés buli szervezése -stipistop – az enyém. Nagyfi filmmániás, így kitaláltam, mennyire jó lenne a moziban ünnepelni. Szerencsére a mozi vezetője régi kedves ismerősünk, így szabad teret és termet adott vágyainknak. Minden olyan ismerőst, rokont, családi barátot elhívtunk, aki valamilyen szinten lényegi szerepet kapott az elmúlt 18 évben. De a közös mozizás élményén túl kértünk egy videóüzenetet is, amiben megfogalmazhatják, hogy ki mit kíván az ünnepeltnek felnőttkorára.
Rettenetesen izgultam, mennyien fognak reagálni, eljönni, köszönteni.
Közben egy itthoni haveros grillezés is kialakulóban volt, amit az ünnepelt szervezett, de az Égiek jóváhagyását csak az utolsó pillanatra kaptuk meg. Még csütörtökön is a szakadó esőt néztük, és tervezgettük, hogy hány embert tudunk leültetni a nappaliba. Valamint a szoba közepén gyújtunk-e tüzet. Parkettából.
Bár nagy halogató vagyok, most mégis sikerült időben beszereznem, milliószor átgondolnom az anyagszükségleteket, listákat, feladatokat. Tortát berendeltük, egy laza 40 szeletes Maxi Kingre vágyott a gyermek. Apró szépséghibája csak az lett a történetnek, hogy a cukrászunk az utolsó előtti pillanatban lebetegedett! Kisebb sokk után, Egyesem barátnőjével elkészült – videó alapján – és telefonos segítséggel a gáztepsi méretű remekmű. Ronda lett, de finom.
Pénteken elérkezett a nagy nap. A kicsik elég jól tudtak titkot tartani. Eddig a pillanatig. Csendes Négyesünk belekezdett:
– Én majd nagyon cuki leszek a videón! Hupsz, azt hiszem, elárultam a mozit! Egy kicsit lekapartuk a falat. Ugyan a legnagyobbunk értetlenül nézett, mégsem kívántunk magyarázattal szolgálni. Helyette elküldtük a suliba.
Míg a fél disznó várt bepácolva a grillre, anyukám, tesó, unokatesó időben vonatra szállt, mások autóval indultak hozzánk. A videók elkészültek, legjobb cimbi összerakta kisfilmnek, moziba leadtuk. A filmvetítésre rajtunk kívül mindenki beült. Természetesen az Instant családot kértük, hogy elég testhez, tesóhoz álló téma legyen. Barátnővel megbeszéltük, hogy késniük kell picit, hogy már sötét legyen a teremben, mire odaérnek. Ne lássa a fiam, kik ülnek a nézőtéren.
Mi a kicsikkel később mentünk, vittük a köszöntéshez szükséges eszközöket. Az előtérben kikészítettünk mindent: díszeket, tortákat, gyertyákat és a gyerekpezsgőt. Vártuk, hogy a filmnek vége legyen, és a köszöntő videóra mi is beérjünk a terembe. Ez persze nem jött össze. Ötösünknek pont abban a pillanatban kellett vécére mennie, amikor a stáblista felgördült. Alapos munkát végzett, mert mire a terembe értünk, égett a villany, Fiúnk megilletődve, szipogva fogadta a nézőtér köszöntését.
Minden a terv szerint alakult – majdnem. De magunkhoz képest, hoztuk a száz százalékot. A kicsi beszélgetések, a koccintás és a tortázás után a haveri kör átvonult hozzánk sörpongozni, villanytűzhelyen grillezni, nyers uborkát rágcsálni, és pogácsát tüntetni.
A szívem csordultig telt örömmel: a nagy lakli kamaszok szeretettel fogadták a kicsik rajongását. Négyesünk volt a legnagyobb partiarc, táncolt, kiabált, boldogan ugrált a nagyok nyakába. Kisebb fiunk kiszemelt egy helyes nagylányt, neki udvarolt egész este. A lány pedig nevetve fogadta a bókokat. Ördög öreganyja pedig nem trollkodta szét az estét.
Én ültem, néztem a sok kis és nagy lárvácskámat. Elmerengtem az élet „lenyűgözőségén”. Tudom, hogy ott volt Ő is. Örült és boldog volt. A fia felnőtt. Átöleltem őket. Apát, aki életet adott neki. És Apát, aki felnevelte. Hálát adtam a Jóistennek a csodámért.
1 Hozzászólás
4.5
Comments are closed.