Instant család – Menjünk gyerekprogramra!
Az utóbbi hetekben kétszer is emberek közé merészkedtünk. Ez rendkívüli helyzetnek is nevezhető, mivel az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatták, hogy mindennemű program 1. ön-és közveszély forrása, 2. tömeges megbotránkoztatás okozója, 3. felér a komplett mazochizmus fogalmával, feltöltődés helyett kimerültség.
Gyermekeinket kiismertük az évek során. Tudjuk, hogy milyen hatással van rájuk egy-egy program. Minimálisra csökkentettük az emberek és ingerek közé menetelünket, de olykor nekünk is szükségünk van arra az elillanó érzésre, hogy létezik pozitív kikapcsolódás. Kellett ehhez nagyon sok próba, kudarc, csalódás, párnába ordítás és sírás.
Akinek van kicsit is átlagostól eltérő gyereke, tudja, hogy játszótéri botrány okozásáért a kitiltás ideje 18 év. Homokozóban rongálás életfogytiglant vonz maga után. Mutogatások, sugdolózások, hangos megjegyzések mellett az ember-anya nem tud mindig mosolygós lenni. Annyira fáj a kirekesztés, annyira mardos a bűntudat… Inkább nem megyünk többet. Nehéz ezt megtanulni. Nehéz cinkossá válni, szembe menni, és a gyerek oldalát nézni. Nincs ráírva
nagybetűkkel arra a kétévesre, hogy például drogos, bántalmazott, eltitkolt, leszorított, elhanyagolt várandósság gyümölcse. Nincs mögötte az a szülő, aki okozta a gyerek állapotát, de ott vagy te. Te, aki egyébként normális családban növeszted, nem törted el a végtagjait, nem piálsz előtte, nem tartod kint a kutyaólban. De a gyerek meg mégis úgy viselkedik… Aztán adják is a tanácsot a cseppet sem jó szándékú belemagyarázók: Meg kellene csak nevelni! Jól el kéne verni! Nem kellett volna ennyi gyereket szülni, ha nem tetszik bírni velük!
Hát hogyne. Aztán – amikor már az összes szakirodalmat kiolvastad -, szembe jön egy újságíró apuka könyve, aki megtanít cinkosnak lenni. Aki azt mondja, hogy döntsd el, mit akarsz: megfelelni a lehetetlen elvárásoknak, vagy elfogadod a gyereked, és mivel te vagy a szülője, egyszerűen megvéded. Megvéded, és nem eldugod a társadalom szeme elől. Mert nekik is van joguk játszótéren, kiránduláson, strandon, boltban lenniük. Habár máshogy működnek, ettől még nem kell szégyenkezned miatta! (Egy kisfiú című könyv, Nicola Stevens – Christoper Stevens írása)
Csak, hogy értsétek: a Legkisebb azóta csinált botrányos dolgokat, amióta járni tud. Például a szembejövő babakocsiban ülő gyerek szájából kikapta egy pillanat alatt a cumit, és betette a saját szájába. Vagy a játszótéren bement a homokozóba, felmérte, ki a leggyengébb és azt addig szekálta, amíg nem sírt. Elfoglalta a csúszdát, oda többet senki fel nem ment. Torony tetejéről köpőversenyt rendezett. Kipakolta a babakocsikat kaja után, vagy kivette a gyerekek kezéből az ételt és megette. Ami neki kellett játék, azt erőszakkal elvette. És nem adta vissza.
Mindezeket még bőven négyéves kora előtt megtette. Annyira gyorsan és erőszakosan csinálta, hogy esélytelen volt megelőzni az eseményeket.
A könyv és a Szenzoros Integrációs Zavar felismerése után már sokkal könnyebben ment Ötösünkkel az élet. Tényleg rettegtem attól, hogy soha nem lesz társadalom-kompatibilis. Mindezek után az én szeretett férjem pár hete kinézett az ablakon egy szombat reggel és azt mondta:
– Ha ebben a borongós időben itt bent maradunk, vagy egész nap visítani fognak, vagy rövid időn belül megölik egymást. Menjünk a közeli fürdőbe strandolni!Részemről sűrű keresztvetés következett, valamint az épelméjűségének megkérdőjelezése.
Aztán hallottam, hogy összevesztek egy darab krétán – amiből van még másik ötven -, körbepofozták egymást, és beláttam, hogy jobb lesz elmenni. Kisebb eséllyel őrülök meg a saját otthonomban.
Mindenkinek megtömtük a pocakját, elraktároztunk háromnapi hideg élelmet, felpakoltuk a cuccainkat és indultunk pancsolni.
Az elmúlt időszak egyik legkellemesebb csalódása következett az elkövetkező pár órában. Végig résen voltunk. Figyeltük, mikor érkezik el a hullámvölgy, és akkor jött egy gyors evés, ivás. Hármasunk orra persze vérzett a víz közepén. Csak úgy, mert hol ne lenne nálunk százas zsepi? Persze, hogy a medencében! Mivel ügyesen úsznak már, bemutatót is tartottak, néhány emberen keresztül. De viszonylag épségben hagyták a strandolókat. Amikor eljött a
kimerültség ideje, akkor még egy kávét beterveztünk magunknak. Ez annyira nem volt jó ötlet. Egyikük kiborította az összes rágcsát, a másikuk ezt fel akarta enni a vizes és agyonjárkált földről, miközben a harmadik derékig eltűnt egy jégkrémes ládában. Mindezt nem nyugalommal szemléltük, hanem ide-oda ugrálva… a pult, a kiömlött ropi és a fagyasztó közt. A romeltakarítás végeztével hazafelé vettük az irányt, némi elégedettséggel lelkünkben: mindegyik élve maradt, senki nem ölt meg senkit, és a fürdő sem lett romhalmaz.
Ezen felbuzdulva, és a sors közbenjárásával a húsvét hétfőt egy játszóházban töltöttük. Az óriás hangárban kialakított gyerekparadicsomot aznap nagyon kevesen használták. Mindenkinek jutott bőven eszköz, nem kellett egymást kigolyózni a játékokról. Végre egy olyan helyen voltunk, ahol nem szólt háttérzaj, villódzó fények, elektromos eszközök sem terhelték a kicsik érzékszerveit feleslegesen. Évek óta erre vágytunk! Kényelmesen elhelyezkedtünk Apával egy kanapén, beszélgettünk, újságot olvastunk, kávéztunk. Hihetetlen élmény részesei lehettünk! Mint amikor hosszú böjt után ér valami jutalom! Szenzorosunk sem esett szét, nem volt ordítás, verekedés, sem mások szekálása. Délután elfáradtak és vita nélkül indultak haza.
Amikor ilyen sok gyereket vállaltunk, ez a pillanat a rózsaszín ködben szerepelt. A nehéz helyzetekben teljesen feladtam azt a reményt, hogy mi valaha képesek leszünk igazi kikapcsolódásra, görcsök nélküli programokra. Hálás vagyok a férjemnek, amiért megéli velem ezeket a perceket, amiért neki is ugyanolyan fontos átélni és megélni a
nevelőszülőséget. És hálás vagyok az Égieknek, a csodálatos gyerekeinkért!
Fotó: www.freepik.com
Ne hagyd ki az Instant családi előző részét sem!
