Így készüljünk fel az ünnepekre gyerekekkel a pszichológus szerint
Instant család „made in magyar”: Húsvét lesz, nagyböjt van!
Nem tudom, hogy szeretem-e a nagyböjti időszakot. Minden évben embert próbáló feladatokat kapunk ilyenkor. Tudom, nem csak mi, igazából akárhány emberrel beszélek, mindenki az aktuális életfeladatától nyög. Vallásos emberként szemlélve: a mi problémáink aprócskák Jézus szenvedéséhez, amit a nehézségeinkkel átitatva részben átélhetünk.
Idén „csak” a családi mindennapjaink széthullása, a házasságunk próbatétele és munkahelyváltás volt a böjti feladatunk. Így, a problémák megoldásának vége felé, tényleg a „csak” a jó szó, mert két éve olyan betegek lettünk, hogy tojásfestést imitálva, sápadtan görnyedtünk a tojások fölé.
Történt ugyanis, hogy legnagyobb lányunk elkapta a rotavírust. Igen ám, de három nap alatt sem lett jobban, pedig kipróbáltuk az összes hányás és hasmenés elleni varázsszert. Nyolcadikos volt, nagy cula, de azokban a napokban törékeny kismadárrá zsugorodott össze. Az orvoshoz másodjára már a kórházi beutalóért mentünk, mert Kettesünk a lábán alig bírt megállni. Kisebb-nagyobb szócsaták árán bekerült a gyerekosztályra. Olyan harmatgyenge volt, hogy a kórházi folyosón összecsuklott. Miközben őt rendeztük, az autónk szerelőnél állt. Az apukám szintén a kórházban rehabilitálódott egy korábbi stroke után.
Amikor már két napja infúziós palackban folyt a pizza kamaszlányunkba, a hajnali idillbe konkrétan belehányt a legkisebb. Hajjaj! Hagyta el szánkat a sóhaj…. Még kétszer kimondta a róka nevét, miközben alig lehetett felébreszteni, és indultunk – hétvége révén – az ügyeletre. A családi anamnézis rögtön indokolt egy kellemes kikapcsolódást – a gyerekosztály helyett – a fertőzőre. Akkor még csak 3 éves volt Ördög Öreganyja, így természetes velejárója lettem a magánzárkánknak. Családunk a kórház területén egyenlő oldalú háromszöget zárt be. Nagypapi rehabos osztályára és Kamaszlány gyerekosztályos szobájára egyaránt ráláttam. Ekkor jött el a pillanat, hogy külső segítséget kérjünk, és a legbátrabb nagyszülőpárosunkat meghívjuk magunkhoz rota-partira. Sosem felejtem el, ahogy Apa a még maradék három gyerekkel, látogatási időben megállt az ablakunk előtt. Azok kintről néztek be, és utánam sírtak. Legkisebb bentről, a kezemből ordított az apja után. Ekkor döntöttük el, hogy váltjuk egymást, éjjelre én mentem haza, míg Apa a kórházi ágyon osztozott csemetéjével. Közben az autónk elkészült. Dupla annyit kért a szerelő, mint amennyit előre terveztünk. Kínomban csak nevettem. Nagyhét volt, na.
Nagypapi lelkesen látogatta Kamaszunkat, ha már az anyja zártosztályon volt, az apja meg anyát játszott a nap nagy részében. Mivel a rehabilitációjához a napi többszöri séta kellett, a gyerekosztály lett számára a célállomás. Az egyik alkalommal a nővér számon kérte rajta, hogy mit császkál arra, hiszen nincs látogatási idő. Apukám gyorsan válaszolt:
– Az orvosom sétára utasított! Most éppen erre jártam, itt az unokám! – punktum.
Három kellemesnek nem mondható napot töltöttünk a fertőzőn. Már az első éjjel félre ment az infúziója a picinknek, amitől Hihetetlen Hulkos karja lett. Illetve, kiderült, hogy allergiás a tapaszra, amitől égési sérüléseket szerzett. A szuper kikapcsolódás után bennünket elengedtek, de Kettesünk még maradt kivizsgáláson. Nagypénteken szabadult. Akkor, amikor az első napomat töltöttem otthon Csendes Négyesünk random szemközt hányt a délutáni nasival. Sírtam. Nem akartam újabb kört a kórházban. Szerencsére ő nem lett rosszabbul, de a biztonság és a játék kedvéért kiadtam magamból anyait-apait. Jöttek a rotás nyamvadt napok. És a görnyedező tojásfestés. Az ünnep vége az lett, hogy elmondhattuk: egyikünk sem került vissza a kórházba. Ez volt a legjobb dolog azon a húsvéton.
Ezt szerencsére nem übereltük idén. De újra kellett szerveznünk az életünket. A férjemnek azzal kezdődött az idei éve, hogy csődbe ment a cég, ahol dolgozott. Nagyon jó időbeosztása volt, egészen eddig. Kényszer pályára kerültünk, amiben a sok rossz lehetőség közül próbáltuk a kevésbé rosszat választani. Nem jött be. Két hónapig alig láttuk a férjemet. Ahogy beértünk a böjti időszakba, már mindenki feszült és ideges lett. A gyerekek szétestek a kiszámíthatatlan és összeborult élettől. Kimerültünk és szorongtunk. Igen, elég nagyböjtösen csináltuk. Aztán áprilissal új munkahelyen kezdett Apa, újabb szervezések, új rendszerek, új rutinok. Viszont az elmúlt időszak mélyrepülése csak lassan múlik el. Meg kell találnunk önmagunkat. És a másikat is.
Amennyire csak tudjuk leegyszerűsítjük a feladatokat az ünnepre. Amióta ennyi gyerekem van, megtanultam, hogy az egyensúly, a harmónia ezerszer fontosabb a legjobban elkészített süteménynél. Együtt lenni, nem vitázni, a másikra figyelni az első legyen, aztán ha ez nem vett ki minden erőt belőlünk, tervezhetünk nagyobb szabású dolgokat. Már nem izgat, hogy nincs húsvéti nagytakarítás. Nincsenek óriási ajándékok. Van közös, családközösséges keresztút, ünnepi asztalon a saját készítésű sonkánk, ölelések és bújások. A pillanat átélései. Minden nagy feladat után, ahogy a nagyböjti időszak végén is, rájövünk, hogy nekünk együtt a legjobb. Hatalmas ajándék ez.
