Európában elsőként „Minden idők legjobb európai karácsonyi vására” címmel díjazták
„Felhagytunk a ’mindig több kell’ életérzéssel” – a család, amely a természetbe költözve maga mögött hagyta a társadalom minden nyomását
Eszedbe jutott már, milyen lenne örökre kiszállni a mókuskerékből, a pénz hajszolásából, magad mögött hagyni a munkahelyed és az iskola nyomasztását, és másokkal laza együttműködésben, önfenntartóan élni? Egy magyar anyuka és a családja megcsinálta – igaz, Portugáliáig kellett menniük érte.
Judit az ezredforduló táján tizenévesen még pont úgy képzelte el az életét, mint a kortársai: kitűnő tanuló volt egy jó gimnáziumban, a nyelvek és a matek egyformán jól mentek neki, turizmust és szállodamenedzsmentet kezdett tanulni az egyetemen, majd – mint az osztálytársai közül rengetegen – külföldre indult. Először Madridba költözött, itt ismerte meg az olasz férjét, Robertót, éltek néhány évig Londonban is, de ott nehezen viselték a közeget és a klímát, ezért visszaköltöztek, ezúttal Barcelonába, és itt született meg a kisfiuk, Leo. A gyerek érkezésével pedig lassan egészen máshogy kezdték látni a világot.
– Arra hamar rájöttünk, hogy a nagyvárosban nem tudunk gyereket nevelni, ezért kiköltöztünk Barcelona közelébe egy csendesebb, de azért még mindig elég urbanizált településre. Itt sokáig nagyon jól éreztük magunkat, egyedül az óvodát nem tudta megszokni a kisfiam. Nem a társakkal volt a gondja, velük mindig is imádott együtt játszani, de a kötelező 9-5-ig tartó intézményes lét eléggé megviselte, ezért inkább el is hoztam délben. Mikor pedig a többiek is kijöttek az oviból délután, alig várta, hogy újra együtt lehessenek a játszón. – meséli Judit.
A lehetőségekhez képest jól felépített életnek végül a koronavírus első hulláma vetett véget 2020 tavaszán. A betegség akkor telibe kapta Spanyolországot, amire az ország vezetése példátlan szigorral reagált.
– Szinte teljes kijárási tilalmat vezettek be hét teljes hétre. A kutyádat kivihetted az utcára sétálni, de a gyerekedet nem. Gondolhatod, milyen hatással volt ez az akkor négyéves, örökmozgó kisfiunkra, főleg, hogy kertünk nem is volt, csak egy terasz. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Megegyeztünk abban, hogy ilyen helyzetbe soha többé nem akarunk kerülni.
A család még a Magyarországra költözés gondolatát is fontolgatta, de végül az itthoni kötelező óvodáztatás és az egyre merevebbé váló iskolarendszer miatt dél felé vették az irányt, Portugáliába. Ezzel az ötletükkel nem voltak egyedül: a jó klíma, a sok szabad föld és a sok víz Európa minden tájáról vonzza azokat, akik úgy érzik, kiköpi őket magukból a társadalom.
Önfenntartó közösségek
Juditék felszámolták az addigi életüket, feladták a lakásukat, csak néhány ruhát és a két macskát vitték magukkal, és egy lakókocsiban átmentek Portugáliába. Itt egy korábban nem ismert, multikulti közegben találták magukat, ahol a digitális nomádok, az idősödő hippik és a spirituális útkeresők különböző módokon, de mégis egymást segítve igyekeztek az életet megélni.
– Több közösségben megfordultunk, mielőtt nagyjából kirajzolódott, hogy mi lenne a mi utunk. Voltunk kommunákban, ahol szoros egymásra utaltságban élnek az emberek, ezek nagyon érdekes helyek voltak, de nem nekünk találták ki őket. Ezek többsége nem családcentrikus, főleg egyedülállók vagy idősebb párok alkotják őket, és olyan szigorú szabályaik vannak, mint például a kötelező reggeli beszélgető kör, ahol mindenki kiönti a lelkét. Nekünk azért ennél több privát szférára van szükségünk.
A család most egy co-living, vagyis együttélő közösségben lakik. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy szellős kempinget: a főépületben található a közösségi tér, az udvaron pedig néhány lakókocsi táborozik. Termesztenek zöldségeket, segítik egymást, ahogy tudják, a gyerekeknek hetente néhány alkalommal délelőttönként szervezett foglalkozásokat tartanak. A hosszú távú cél azonban a saját ház, és az önfenntartó életmód. Portugália sok, korábban elnéptelenedett faluját töltik most fel így a külföldi családok, akik így egymással laza együttműködésben szervezik az életüket.
Szocializálódás óvoda nélkül
Judit kisfia, Leo most ötéves, óvodába bő egy éve nem jár. Annak ellenére, hogy édesanyja elmondása szerint kifejezetten extrovertált, társaságkedvelő gyerek, nem bánja: kortól és nemtől függetlenül bárkivel feltalálja magát, a mostani lakóhelyükön pedig mindig talál valakit, aki szívesen játszik vagy beszélget vele. Nyelvi akadályai sincsenek, a kisfiú ugyanis jól-rosszul, de hat nyelven érteti meg magát: anyukájától magyarul, apukájától olaszul tanul, a korábbi óvodája nyelve a katalán volt, a barcelonai barátaikkal spanyolul beszélgettek, ennyi újlatin nyelv után pillanatok alatt ráragadt a portugál, a multikulti környezetben pedig egyre jobban megy neki az angol is.
Hogy az iskolával mi lesz, még a jövő zenéje. Portugáliában legális az otthonoktatás és megoldható az unschooling is, amikor a gyerek minden formális tanítás mellőzésével, kizárólag a saját érdeklődését követve sajátítja el az ismereteket. Ehhez azonban rengeteg kitartás, önfegyelem és főleg egy összetartó közösség kell, ahol sokféle szakma képviselői jelen vannak, és sokan sokféle utat tudnak mutatni a gyerekeknek. Az unschoolingba belevágni hatalmas felelősség, ami nem mindenkinek való, de Judit abban biztos, hogy hagyományos iskolai keretek közé semmiképpen nem akarja erőltetni a kisfiát.
Kevés a bevételünk, de kiadásaink sincsenek
„És miből éltek?” – kérdeztem Juditot, hiszen az már eddigre egyértelművé vált, hogy ebbe az életformába a megszokott nyolctól négyig tartó munkanap nem igazán illeszthető bele.
– Dolgozunk valamennyit online. Én egyfajta testtudat terápiát tartok, a férjem life coach, mindkettőt távmunkában végezzük. Van valamennyi bevételünk, de már régen nem költünk annyit, mint korábban. Leo összes ruháját használtan kaptuk, én néha fillérekért turkálok egy-egy új darabot. Persze költenünk kell valamennyit ételre és egyéb szükségletekre, de felhagytunk a luxus hajszolásával és a ’mindig több kell’ életérzéssel. Egyikünk sem dolgozik pénzért heti tíz óránál többet, és ennyiből már meg tudjuk venni azt, amire valóban szükségünk van. Amire pedig nincs, azt elengedjük. Végre egy egyszerűbb, nyugodtabb, kevésbé zsúfolt életformát biztosíthatunk a kisfiunknak. És a társadalom minden nyomását lerázva magunkról most már mi is lassan felismerjük, hogy mi az, ami igazán fontos.
A képekért köszönet Ács Juditnak és családjának
1 Hozzászólás
5
Comments are closed.