Amikor megismertem, pörgött, állandóan úton volt, repkedett a világ koncerttermei között. Itthon is mindig próbákra járt, különböző formációkban énekelt, vagy éppen a gyermekeit hordta iskolába, óvodába, edzésekre.

Akkor sem tudott egy helyben ülni, amikor a koronavírus-járvány miatt lezárták a határokat, új utakat, lehetőségeket keresett. Tavasszal videókkal, nyáron énekes piknikekkel, az adventi időszakban pedig szabadtéri szerenádokkal örvendeztetett meg rengeteg embert az időközben összekovácsolódott, #szálljbeadalba közösség segítségével. Nagy Bernadett tehát már odatette ajándékát a zenekedvelők karácsonyfája alá. Még annyi vallomással tartozom, hogy földim, és a fiam barátjának az anyukája. Még a nagy karácsonyi készülődés közben ültünk le beszélgetni.

– Hetek óta követem a kezdeményezésedet, olvasom a szervezkedést, a véleményeket, a pozitív megnyilvánulásokat, a megható gondolatokat és visszajelzéseket. Az Adventi szerenád a bezártság gyermeke?

– Mindenképpen, hiszen szeptember óta nem volt lehetőségem koncerten énekelni. Egy idő után felmerült bennem egy sürgető igény: elérni olyan embereket, akiknek szükségük van a zenére, vagy a dalokon keresztül a kapcsolatteremtésre. Arra, hogy ne csak digitálisan, streamelve kapjuk a zenét, hanem élőben, közösen énekeljünk. Gondoltam, hogy az advent pont jó alkalom arra, hogy ezt a vacak évet pozitívan zárjuk le, és úgy menjünk neki a karácsonynak, hogy előtte végre valami jó is történt.

– Az adventi megmozdulásnak is volt előzménye, készítettél karanténvideókat, illetve a közös éneklés szinte már mozgalommá nőtte ki magát… 

– Teljesen civil módon szerveződött a #szálljbeadalba közösség. A tavaszi karantén alatt együtténeklős videókat készítettem. Főleg kánonokat vettem fel osztott képernyős technikával, és otthon bárki énekelhette a hiányzó szólamot. Amikor már végre találkozhattunk nyáron, akkor a Feneketlen-tó partján élőben, együtt is elénekeltük ezeket a dalokat, sőt újakat is tanultunk. Először ismerősök, környékbeliek jöttek énekelni, majd híre ment a szerveződésnek, így gyakran vadidegen emberek verődtek össze hétről hétre, hogy egy-két órát közösen daloljanak.

 

– A Feneketlen-tó partján sétálók kezdetben furcsán néztek rátok, vagy esetleg ők is beszálltak a dalba?

Sokan jöttek oda, bámészkodtak, és néha velünk énekeltek. Jó hangulatot teremtettünk a tó partján. Amikor aztán bejött a hideg, gondolkoztam, hogyan lehetne biztonságosan találkozni. Eszembe jutottak azok az emberek is, akik karanténban vannak, esetleg a vírus miatt veszélyeztetettek… Azon törtem a fejem, hogy ők vajon hogyan juthatnak élő zenéhez vagy emberi gesztusokhoz. Elhatároztam, hogy december 1-jétől 23-ig minden este 20 percre összegyűlünk azokkal, akik tudnak jönni és szívesen énekelnek. Nem egyedül szerveztem meg a szerenádokat, minden estének volt kapcsolattartója. Feltettem a kérdést a Facebookon, az emberek aktivizálták magukat, és rengeteg ötletet kaptam, hogy kihez vagy kikhez mehetünk énekelni.

– Hova jutottak el a dalaitok, milyen helyeken fordulatok meg az elmúlt hetekben?

Jártunk gyermekotthonban, idősek és művészek otthonában, lakóparkokban, különböző belső udvarokon, énekeltünk meglepetésből, háziorvosi rendelő előtt és tüdőgyógyászoknak is. Volt, hogy egy magányos nagymamához vagy nagynénihez hívtak minket. Amikor aztán a szomszédok meghallották az énekszót, ők is kinyitották az ablakokat, és örültek nekünk. Azt már az elején eldöntöttem, hogy nem teszek különbséget, egy emberhez is ugyanúgy elmegyünk, mint húszhoz. Nagyon örültek nekünk, sokan énekeltek velünk, tapsoltak, volt, akitől szaloncukrot kaptunk. A pozitív visszajelzések is bizonyították, hogy volt értelme ennek a kezdeményezésnek.

– Ahogy hallgattalak, az jutott eszembe, hogy ebben a közös éneklésben – a szeretettől az empátiáig – minden benne van, amit a zene adhat az embereknek.

Az elmúlt hónapokban azt tapasztaltam, hogy csak egymásra számíthatunk. Annyira kiszolgáltatottak lettünk, hogy muszáj kapaszkodót keresnünk. A zenén keresztül könnyű és ideális kapcsolódni, hiszen nincsenek elvárások. A Mennyből az angyalt mindenki el tudja énekelni, és a közös éneklésnek nagyon erős megtartó ereje van.

– Említetted, hogy neked is szükséged volt a közös éneklésre. Te ötletgazdaként mit kaptál ettől az adventi kezdeményezéstől?

Előfordult, hogy nem tudtam énekelni, mert elsírtam magam, amikor láttam a meghatódott, meglepődött, nehéz sorsorsú embereket. Sokan el sem hitték, hogy csak miattuk mentünk, és ez a gesztus többet jelentett nekik minden ajándéknál vagy szónál. Én minden nap mentem énekelni, és úgy éreztem, hogy ezt egyszerűen nem lehet megunni.  Mivel estéről estére más énekes csapat jött össze, ezért először meg kellett találni a közös „hangot”, és erre csupán pár pillanatunk és 20 percünk volt. Sokszor gondoltam arra:„Betti, nehogy már te bőgjél, neked sokkal könnyebb, hiszen te ide tudsz jönni, és azt csinálhatod, amit szeretsz, énekelhetsz”.

 

– Emlékszel? Bő egy éve beszélgettünk a gyerekek focimeccse alatt, és említetted, hogy kicsit visszavennél a tempóból. Feltételezem, nem így tervezted a lazább évet…

Nem és hangosan nevet. Alapvetően koncertező énekesnek tartom magam. Nekem hónapok óta a közönséggel való összekapcsolódás és a zenészkollégákkal való közös „rezgés” hiányzik a legjobban. Szeptember óta nem volt lehetőségem színpadra menni, és a jelen lévő közönségnek énekelni, viszont nagyon sok otthon rekedt embernek is hiányzott az életéből a zene, így egymásra találtunk.

– A járvány előtt milyen formációkban láthatott, hallhatott a közönség?

A Holland Bach Társaságnak és a Nemzeti Énekkarnak vagyok a tagja. Hollandiába járok évente öt-hat alkalommal dolgozni. Ez a munka márciusban megszűnt, augusztusban és szeptemberben volt ugyan néhány koncertem Magyarországon és Hollandiában is, aztán ismét leállt minden. A Neked 8 vagy a Kő-papír-olló projekt sorsa ma bizonytalan. Nem látom, senki nem láthatja, hogy mi lesz velük a vírus után.

– Belegondoltam abba, hogy milyen utat kellett megtenned Jákfáról, egy kis vasi faluból, hogy eljuss a világon is jegyzett koncerttermekig. Ez az út mennyire volt kacskaringós?

Nagyon! Szerencsére, amikor 9 éves voltam, a szüleim komolyan vették egy légből kapott ötletemet, és vásároltak nekem egy zongorát. A zeneiskolában aztán hamar kiderült, hogy nem fogok zongoraversenyeket játszani.

– Szóltak, hogy Betti, neked inkább az énekléshez van tehetséged?

Nem voltam elég ügyes és kitartó zongorista, viszont ki mertem állni énekelni az emberek elé. A szolfézstanárom úgy gondolta, menjek csak konzervatóriumba Szombathelyre, ami jó döntésnek bizonyult, mert nagyon motivált és szorgalmas lettem, főleg szuper tanáraimnak köszönhetően. A Zeneakadémiára ének-zenetanár, karvezetés szakra vettek fel, a diploma után pedig tanítottam is egy zeneiskolában két évig. Ám folyton azt éreztem, hogy énekelni akarok. A zeneakadémiai éveim alatt évente többször énekeltem az Ifjúsági Világkórusban, és az egyik barátom ötletére felvételiztem a hágai konzervatóriumba ének szakra. Felvettek, és négy évig éltem kint, eleinte gyerekekre vigyáztam, takarítottam, utána három amatőr kórus karnagya lettem. Abból már elég jól meg tudtam élni. A negyedik év végén magánének szakon diplomáztam.

 

– Arról meg meggyőződhettünk, hogy elég sok mindent csinálsz. Alapjáraton ilyen vagy, esetleg még mindig keresed az utadat?

A különböző szakmai tevékenységeket összeköti az, hogy mindig énekelni megyek valahova. Tulajdonképpen az mindegy, hogy milyen formációban, szólistaként, kamarakórus tagjaként, vagy a #szálljbeadalba közösség vezetőjeként.

– Sok-sok olyan kezdeményezésed, megmozdulásod van, amikkel – számomra legalábbis úgy tűnik – a kevésbé zeneértőket próbálod közelebb hozni a komolyabb műfajhoz. Ez egyfajta küldetéstudat?

Igen, nagyon fontosnak tartom ezt, mert ahonnan én jövök, ott a komolyzenét furcsa, érthetetlen, kicsit talán sznob kedvtelésnek tartják. Pedig amikor Bachot éneklek, úgy érzem, hogy ennél nincs jobb, ez maga a tökéletesség. A zenész és a hallgató közti távolságot szeretném elmosni, és ebben segít a közvetlen hangnem vagy a közös éneklés. Ha valaki megérti, rájön, hogy ez nem felsőbbrendű műfaj.

– Te házimunka, takarítás, főzés közben is énekelsz? 

Azt azért ne képzeld, hogy nálunk egész nap szól a dal, de a gyerekekkel sokat éneklek.

– Feltételezem, a karácsony sem múlhat el nagy családi dalolás nélkül. Vannak különböző szokásaitok, régi hagyományaitok?

Gyermekkoromban az volt a szokás, hogy szenteste a nagyszüleim és a nagybátyám pontban 17 órakor megálltak a verandánkon, ahol már égtek a gyertyák. Elénekeltek nekünk egy-két karácsonyi dalt. A karácsonyfa előtt is még vagy 10 percig dalolásztunk, csak utána lehetett bontogatni az ajándékokat. Ez számomra meghatározó élmény volt. Amikor gyerekeink lettek, mindig éreztem, hogy szeretném, ha ezt a csodát ők is átélhetnék. A fiam, Misi kiskamasz, ő már szerintem nem is hiszi el, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat. A lányomat, Rozit viszont még teljesen elvarázsolja a karácsony. Ebben az adventben az derült ki, hogy ugyanúgy, ahogy a gyerekeimnek, minden embernek természetes közege a zene, csak lehetőséget kell teremteni hozzá.