Ha gyerekkoromból kellene felidéznem, hogy melyik a legkedvesebb karácsonyi emlékem, akkor bizonyára bajban lennék.

… emlékszem, az Apukám jött értem az óvodába, és együtt mentünk a Nagyszüleimhez. Ez minden évben így történt, mert Mama csinálta a töltött káposztát és a bejgliket az egész család részére. A mákosat nem szeretem, így a Mama mindig csinált csak nekem kakaósat. Még most is érzem az ízét és az illatát. Egyszer az unokatestvérem is megkóstolta az én bejglimet. Nem szívesen adtam belőle, bár az irigység már akkor is távol állt tőlem. Nem volt szerencsém, ízlett neki, ez volt az én vesztem, mert az általam annyira szeretett és várt kakaós bejglimet innentől kezdve meg kellett vele osztanom. Hiába érveltem, hogy értem én, hogy neki is ízlik, de Ő szereti a mákos bejglit is és, legyen elég neki az, süket fülekre talált. Ilyenkor kiabáltam volna, hogy „Héééé, nem értitek, Ő sokkal több bejglit ehet, mint én! „ De nem kiabáltam, hanem Apukámnak panaszkodtam, gondolva arra, hogy Ő majd szívén viseli a dolgomat,  és elintézi, hogy a kakaós bejgli kizárólagos joga az enyém maradjon. Persze Anyukám ilyenkor mindig elmagyarázta, hogy a Mamának két lánya és két unokája van. Közbe vágtam, hogy nem igaz, mert ott van a Miki bácsi és az Ő négy gyereke is. Anyukám halk hangon folytatta, hogy igazam van, de ők nem itt élnek, nekik a Mama bármennyire is szeretne és tenné, nem tud bejglit sütni. Mivel a Mamának itt Magyarországon két unokája van, ezért mindent megfelez. Jó, ezt értem, de Attilának ott van mákos bejgli, amiből annyit eszik, amennyi belefér, nálunk meg a mákosat csak az Apuci szereti –  próbálkoztam tovább, és próbáltam védeni az igazamat. Anyukámnak, bár a szíve szakadt meg, de az igazságosság mindig is fontos volt, még akkor is, ha a számára legfontosabb – jelen esetben én, húzta a rövidebbet. Természetesen gyorsan túltettem magam ezen a dolgon, mert a bejglin kívül még nagyon sok finom sütemény volt az asztalon. Már csak azon drukkoltam, hogy az Attilának kevesebb jusson belőle. Lehet, hogy mégis irigy vagyok?

Ahogy Apukámmal a havas úton bandukoltunk a nagy fazék töltött káposztával és a bejgli rudakkal megrakodva, egyre csak faggattam, hogy vajon, mire haza érünk, addigra a Jézuska is megérkezik-e, és találkozunk-e vele,  és mit rak a fa alá…. Apukám nem győzött a kérdéseimre válaszolni. A buszról leszállva még három sarkot kellett gyalogolni. Gyorsan szedtem a lábaimat, mert nem akartam lekésni a Jézuskával való találkozást. Apukám a csomagok súlya alatt, vigyázva rájuk, hogy épségben haza érjünk, lassabban jött. Sürgettem, hogy Apuci siess, mert a Jézuskának sok helyre kell menni és így nem fogunk találkozni vele… Végre a kapuban voltunk, mikor Apukám szólt, hogy nagyon halkan és óvatosan menjünk az ablakhoz, és lessünk be rajta. Mert nem így teszünk, akkor nem fogjuk látni a Jézuskát, mert elillan. Óvatosan odamentünk a szoba ablakához, Apu felemelt, és a sötétítő függöny mellett próbáltam a sötét szobába valamit bekukucskálni. Még a levegőt is visszatartottam… és láss csodát! Csengő csilingelő hangja hallatszott a szobából, majd egy gyertya lángja gyulladt fel, és nem sokkal utána a csillagszóró szórta szikráit. Szemem kikerekedett, és még a levegőt is visszatartottam, nehogy elriasszam az oly nagyon várt kedves vendéget.

– Apuci tegyél le gyorsan! – suttogtam. Amint a lában a földet érte, rohantam a bejárati ajtó felé.  Anyukám már várt, és nyitotta is az ajtót. Ahogy beviharzottam, suttogva és kissé hadarva elmondtam, hogy most jött a Jézuska, és ha sietünk, akkor még biztosan a szobában találjuk. Nagyon halkan nyitottam a szoba ajtaját, nehogy elzavarjam az ajándékhozót. A vendég sehol, ami nagyon fájt, de a fájdalom pillanatokon belül tovaszállt, mert a látvány, ami fogadott az szemet gyönyörködtető volt! A fenyőfa feldíszítve karácsonyfává vált. Csak álltam és megmozdulni sem tudtam, szemem kikerekedett, talán még a szám is nyitva felejtettem. Csillagszóró szikrázott, a gyertyák égtek, a díszeken a láng játéka visszatükröződött. A látvánnyal betelni nem lehetett, de gyerek lévén azért nagyon fontos volt, hogy mi van a fa alatt, milyen meglepetés vár. Volt ott minden, amire egy kislány vágyhatott. Hosszú szőke hajú baba, mesekönyv, és még sorolhatnám. Kibontottam, és ismerkedtem az ajándékokkal, mikor szólt Anyukám, hogy menjünk vacsorázni. A szentesti menü még ma is ez, mint ami akkor volt. Elmaradhatatlan halászlé, rántott hal zelleres krumpli salátával és a házilag készített majonéz, ami igazából tartármártás volt, de gyerekként nekem csak majomméz volt, amit annyira viccesnek találtam.

Ahogy kifelé mentem az előszobából, kinéztem az udvarra, és mit láttam! Nem akartam hinni a szememnek, de ott állt, és várt engem. A hó intenzíven esett, csak a fekete orrát és rózsaszín nyelvét láttam, és tudtam, hogy igen, ez az, amit már úgy szerettem volna. Biztos voltam benne, hogy a Jézuska meghallotta a kérésemet, mikor egy kiskutyát kértem karácsonyra, olyat, amivel az Anyukám kolléganőjénél találkoztam. A két komondor olyan játékos volt, a nevük egy kicsit rendhagyó, Duna és Tisza, Magyarország két nagy folyója után. Ez a kutya fehérnek fehér volt, de nem kicsi, egy kifejlett kuvasz állt a bejárati ajtónk előtt. Kinyitottam az ajtót. Majdnem egy magasságban volt velem. És csak néztük egymást. Átöleltem a nyakát, és hosszú fehér bundájába mélyesztettem az arcom. Szüleim csak álltak, bár tudták, hogy szeretnék kiskutyát, de minden esetben, mikor felhoztam a témát, ők elvetették, mondván, hogy építkezünk, és ilyen esetben a kutya nem jó ötlet. Döbbenten és tanácstalanul álltak, hogy mit is mondjanak és tegyenek, mert ők tudták, hogy ez a kutya nem a miénk, és nem tarthatjuk meg. Végül Anyukám nagy lélegzetet vett, leguggolt hozzám, és mondta, hogy tudja, hogy mennyire vágyom egy kutyára, de értsem meg, hogy ez a kutya valakié, és a gazdája már biztosan keresi. Én meg erősködtem, hogy biztosan nem, mert karácsony van, és ilyenkor a Jézuska teljesíti a kívánságokat, és a kutya épp azért jött ide, hogy nekem szerezzen örömet, és én legyek a gazdája. Szüleim próbálkoztak meggyőzni, én meg őket a magam igazáról, mikor a csendet egy kiáltás zavarta meg, amire az „én” kutyám felkapta a fejét és a kapu felé futott. Mire odaért, addigra megérkezett a hang gazdája is, egy fiatal férfi, és az arcán látni lehetett a megkönnyebbülést, hogy megtalálta a házi kedvencet. Mint kiderült, a kertkaput nyitva felejtették, mikor vendégek érkeztek hozzájuk, úgy szökött ki a kutya, és már több órája keresték az állatot. Bármennyire is nem akaródzott, mégis elengedtem a kutyámat. Alig 6 évesen megértettem, hogy ez a kutya egy másik családé, ahova visszavárják. Hiába van szenteste, ez a fajta ajándék még várat magára, hogy elmondhassam, hogy nekem is van kutyám. Viszont ez a röpke pár perc, amit a kutyával tölthettem és azt hittem, hogy én is a kutyatulajdonosok táborába tartozom, egy örök életre belém ívódott, és kellemes emlékként él bennem.

Az eltelt idő távlatából ma már mosolygok a történeten, mert kicsivel idősebben számomra is kiderült, hogy a Jézuska nem létezik. A hír engem is sokkolt, de mint minden gyerek, én is átlendültem ezen a dolgon, és ma is csodálattal tölt el, hogy a szüleim milyen jól összehangolták a dolgokat, hogy nekem a lehető legszebb karácsonyi pillanatokat és örömöt tudják szerezni. Ilyenkor az is eszembe jut, hogy gyerekként a kutyánál csak egy dolog volt fontosabb, hogy teljesüljön, amire nagyon vágytam. Pár év múlva teljesült, bár nem a Jézuska hozta, de mégis, hisz a Szüleim voltak az én Jézuskáim, így tőlük kaptam, amit azóta is elmondhatok, hogy nekem is van TESTVÉREM! Így nagybetűvel írva, mert ennél szebb és jobb ajándékot nem kaphattam volna a Szüleimtől!