Meddig egészséges, ha a gyerek hisz a Mikulásban, Jézuskában? Mit a helyes reakció, ha elkezd kételkedni? Egyáltalán jól tesszük, ha mesékkel áltatjuk, vagy kezdetektől szoktassuk a valósághoz, hiszen ha jobban belegondolunk, mindez mégis csak hazugság valahol?

A varázslat nem egyenlő a hazugsággal

Zsuzsa és férje, Dániel már a gyerekeik születése előtt megbeszélték, hogy ők soha nem fognak nekik semmiben hazudni, így Mikulással, Jézuskával sem áltatják őket. A hagyományokat azért tartották, így december 5-én este elmesélték nekik, honnan ered Szent Miklós legendája, és hogy mi az alapja annak, hogy kitisztított csizmákat tesznek az ablakba, amit majd éjjel ők, a szülők fognak Miklós püspök példája nyomán teletölteni ajándékokkal. A két óvodás másnap kora reggel boldogan rontott be a szülei hálószobájába, és újságolták: „Képzeljétek, megjött a Mikulás!”

A gyerekek ugyanis igényelték a csodát. Hiába igyekeztek a szüleik – valóban jó szándékból – megfosztani őket tőle, az érzésük, hogy itt valami varázslatos történik, felülkerekedett a realitásokon. Számukra a szülői tanítás az „igazságról” és a nagyszakállú mesebeli Mikulás tökéletesen megfért egymás mellett, és nem szerettek volna lemondani róla.

„Tudom, hogy nincs, de hiszek benne”

„Óvodáskor végéig a fantázia és a valóság nem igazán különül el, és emiatt könnyen és örömmel fogadják el a gyerekek ezeket a csodákat. Ahogy cseperednek, úgyis kérdeznek és nyílnak a valóság felé, de alapvetően sokáig igénylik, hogy legyenek csodálatos, meghitt, pozitív élményeik.” – magyarázza Standovár Sára gyermekpszichológus, aki szerint mindezek a világba vetett hit és a remény miatt is fontosak a gyerekek számára.

A varázslatos világot fenntartani vágyó szülők egyik nagy dilemmája, hogy mit tegyenek, ha egy idősebb rokon gyerek vagy jól értesült ovistárs felvilágosítja a kicsit a valóságról. A pszichológus szerint ezen felesleges izgulni: a kisgyermek nagyon ügyesen beilleszti a fantáziájába az információt akkor, ha egy társától mást hall, vagy ha egyéb módon szembesül a valósággal – ezért nem zavarja meg őket az sem, hogy már novembertől roskadoznak a boltok polcai a mikuláscsokiktól.

Később, alsó tagozatos korban már valóban repedezni kezd a mesevilágba vetett hit. Ilyenkor a legtöbb gyereket furcsa kettősség jellemzi: egyre gyakrabban hangoztatja, hogy ő tudja ám, hogy valójában kitől kapja az ajándékot, ahogy azonban észreveszi, hogy válaszul a szülei is egyre kevésbé igyekeznek, hogy fenntartsák a hitét, sokszor ő maga menekül vissza a gyerekkor történetei közé. Ahogy egy tízéves kisfiú fogalmazott karácsony tájékán az anyukájának: „Igazából tudom, hogy nincs Jézuska, de azért egy pár évig még hiszek benne.”

Standovár Sára

Mi történik, ha mi ezt tényleg nem akarjuk?

Mindettől függetlenül elképzelhető, hogy a karácsonyi mesevilág bizonyos elemei egyes szülőknek valóban nem férnek bele. A Mikulással keveseknek vannak problémáik, Jézuska azonban már többeknek kicsit sok – vagy azért, mert nem vallásosak, vagy éppen azért, mert nagyon is azok, mint Erikáék:

„Mélyen hívő család vagyunk, nálunk Jézus a Megváltó, nem ajándékhozó Jézuska. Hozzánk is jár a Mikulás, a húsvéti nyúl és a fogtündér is, de karácsonykor egymást ajándékozzuk. A gyerekeink ebbe nőttek bele, természetesnek veszik, és afelől sem érkezett soha panasz, hogy az óvodában lerombolták volna a többiek hitét.” – meséli az édesanya, aki szerint a gyerekeit soha nem zavarta meg, hogy más családokban mások a szokások, ez nem is volt téma soha az óvodában, se máshol.

A kulcsszó a hitelesség. Azt adjuk át a gyerekeinknek, amiben örömünket leljük, amivel azonosulni tudunk, se kevesebbet, se többet. Nem kell rettegni a lebukástól, rokonokkal kódolva beszélgetni karácsony táján, viszont direkt, elvből elzárni sem érdemes a gyereket minden varázslattól. Az alap úgyis az lesz, amit családilag adunk át neki, az ellentétes információkból pedig pont annyit és úgy dolgoz fel, amennyire érett hozzá.

Borítókép: freepik.com