Láttam egyszer egy propagandafilmet a budafoki kísérleti lakótelep építéséről 1966-ból. (Akit érdekel, itt megnézheti) Ebben többek között azt magyarázzák, hogy a modern lakás azért olyan, amilyen, mert a családtagok úgysincsek otthon: a gyerekek iskolában, a felnőttek a munkahelyen, mindenki házon kívül étkezik, vasárnap pedig várja a szocialista családot a vendéglő.

2020-ban aztán kiderült, hogy ezekben a lakásokban a tolerálhatónál mindenképp többen akarnak egyszerre dolgozni, tanulni, enni, pihenni, és egymásnak nem az idegeire menni. Ez pedig néha nagyon feladja az leckét.

Menni fog ez, mint a karikacsapás – vagy mégsem?

Az idei digitális oktatáshoz naiv optimizmussal álltunk. Tavaly megjártuk vele a poklot, idén azonban úgy tűnt, minden adott hozzá. A negyedikes nagyfiú osztálya addigra már több mint egy hete karanténban volt, az óráikat pontosan, zökkenőmentesen leadták a Krétában. A gyerekszoba az egyetlen, amelyiknek ajtaja van, így az apjuk oda költözött be dolgozni, a nagy becuccolt a nappaliba, a harmadikos kislány pedig egyéb lehetőség híján az üres fürdőkádban játszott Toca Worldot. (Aki nem ismerné, ez a babázás 21. századi nagylányos, telefonon futó változata, öltöztetni lehet benne a figurákat, lakásokat berendezni nekik, ilyesmi.)

A nagyot amúgy két dolog érdekli az életben: a telefon és a foci. Ennek megfelelően a karanténban napi 12 órát képernyőzött, a maradék időben pedig fociedzést tartott magának a nappaliban. Mi meg úgy voltunk vele, hogy ha az alsó lakó reklamál, megmondjuk neki, hogy tehet egy szívességet.

Összeomló rendszerek és a béna profilkép

A hétfői események ismeretében azonban már tudjuk, hogy nagyon elbíztuk magunkat. Reggel nyolckor kétmillió sorstársunkhoz hasonlóan minket sem engedett be a Kréta. A nagy sztoikus nyugalommal vette tudomásul, és elkezdett játszani a telefonján, a kicsi viszont hisztérikus sírásban tört ki, mert szerinte egészen biztos, hogy ő az egyetlen, aki nem tud belépni, és a tanító néni nagyon mérges lesz rá. 8 óra 10 percre az egész család összeomlott – ki a stressztől, ki azért, mert a többiek hisztijét nem bírta elviselni.

Végül a tanító nénik valahogy megoldották. A nagyé feltette a feladatokat az osztálycsoportba, a kicsié pedig értekezletet nyitott a Teamsen, amit tavaly vitatható hatékonysággal, de azért használtunk. És itt jött az a pont, ahol minden dugába dőlt, amit valaha a nevelésről és a szülői kompetenciáimról elképzeltem.

A kicsi felcsatlakozott, majd azonnal ijedt arccal le, és közölte, hogy ő ide nem hajlandó belépni. Nem, és kész. Neki fáj a hasa. A feje is. Úgy érzi, Covid-gyanús. A vonal meg szaggat. Nem hall semmit. Hányingere is van.

Nem hatott a szép szó, sem a csúnya, sem a megvesztegetés, sem a fenyegetés. Én feladtam. Most komolyan ez lesz az elkövetkezendő három hétben? Lelki szemeim előtt már lepergett, hogy annyi igazolatlan órát gyűjt össze, hogy a végén elviszik állami gondozásba.

Délután aztán kiderült, hogy mi volt a probléma. A Teamsen a profilképe tavalyi. Béna. Rózsaszín pulcsiban van benne, az pedig harmadikra vércikivé vált. Így nem lehet megjelenni az osztályban még virtuálisan sem, mert mindenki ki fogja röhögni. Ez volt az a pillanat, hogy úgy éreztem, végem. Kiégtem. A profilképet pedig két kattintással átváltottuk egy fekete pulcsisra.

Kedden amúgy szintén nem működött nálunk a Kréta, de addigra már rutinosan tette át mindenki a székhelyét a Teamsre.

Csak ne legyen ennél élhetetlenebb

Tavaly, amikor dübörgött a Maradj otthon-kampány, amikor tízezrek csatlakoztak az Azonnali kijárási tilalmat! nevezetű Facebook-csoporthoz, miközben riadtan olvastuk, hogy a spanyol gyerekek hét hétig nem léphettek ki a lakásuk ajtaján, én csak csendben mertem remélni, hogy nálunk erre nem kerül majd sor. Értjük a veszélyt, de legalább ilyen kockázatosnak tartottam, hogy ha nem futtathatom meg a gyerekeimet naponta egyszer, biztos, hogy meg fogunk bolondulni. A városi Facebook-csoportban minősíthetetlen jelzőkkel illették a sétálni merészelő családokat, én meg úgy éreztem magam ilyenkor, mint egy potenciális tömeggyilkos.

Most erről, egyelőre, nincs szó. Senki sem szól be, ha lemegyünk sétálni, a gyerekek is lényegesen elviselhetőbbek, ha kimozogták magukat. Ha pedig még ezt is elveszi a járvány, majd marad a kütyüfüggés és a lakásban foci. Meg mondhatnám, hogy a centi vágása április 7-ig, de az ábrándjaim már köddé váltak: mi már felvérteztük magunkat lélekben a tanév végéig tartó digitális oktatásra.

Borítókép: freepik.com