Kistesó érkezik – egy Anya őszinte vallomása

Gyereket vállalni, Anyává válni hatalmas döntés – ezt minden gyereket vállaló szülő tudja. De azt kevesen, hogy a második gyermek érkezése is legalább olyan változással jár, mint az elsőé. Fantasztikusan nagy esemény, ha kistestvér kap az egyke, de mindenképp gondold át jól a következőket, mielőtt belevágtok!

Manapság a csapból is az folyik, hogy sok gyereket vállalni jó, támogatott és előnyös, hajrá, vágjunk bele, csinálj sok-sok gyermeket. Az Anima Sound System együttes biztos tud valamit, én kamaszkoromban ötöt akartam. Aztán ez a szám szép lassan lecsúszott egy darabra, miután kilenc gyermeket neveltem külföldön különböző családoknál, és rájöttem, hogy köszönöm, nekem elég lesz egy is. Egy gyerkőcre maximálisan odafigyelhetek úgy, hogy magamat sem veszítem el, dolgozhatok mentális, fizikai jóllétemen, fejlődhetek pozitív irányban, hisz ebből a gyerek is profitál, példákból tanulnak. Aztán megérkezett a lányom, és amikor betöltötte a kettőt, megszólalt bennem Valami. Egy aprócska hang, hogy kéne neki egy testvér. Aztán rögtön el is nyomtam magamban, mert a vészcsengő is bekapcsolt. Íme, a félelmeim, melyek visszatartottak:

Hogyan fogok továbbra is odafigyelni a lányomra, ha itt lesz egy bőgőmasina, aki konstans figyelmet igényel? Persze kaptam mindenhonnan a bölcs meglátásokat, hogy óóó, majd alkalmazkodik a Nagy, mint egy jó gépezet a rendszerhez, minden rendben lesz, kettővel könnyebb az élet, „eljátszanak”, trallala, mint egy családtámogatási plakát. Halkan elárulom: az idősebbik gyerek nem gép. És nem tud eljátszani egy csecsemővel.

Nem fogok aludni, se pihenni semmit. Mert ha a pici alszik, bizony ébren lesz a nagylány. És nincs az a kávémennyiség, ami megmentene a megőrüléstől.

Az énidőt elfelejthetem. Tudom, nem divat kis hazánkban egy Anya Én-idejéről beszélni, de ha tabu, ha nem, szükség van énidőre, ha nem akarsz kiégni, megkeseredni, idő előtt változókorba lépni, összeszedni valami krónikus betegséget (lásd elmebaj, ha-ha), satöbbi. Szóval a tény, hogy nulla időm lesz magamra, elkeserített.

Nem tudjuk kire bízni többet a gyerekeket. Egy gyereket még elvállal a nagyszülő, bébiszitter, de kettőre vigyázni már haladó tudást igényel, pláne az elején. Szóval az előző félelemhez visszatérve: lőttek a gyerek nélkül töltött időnek.

Miközben mellettem mindenki önként dalolva várta a másodikat, és (látszólag) vígan fogadta az újabb kis jövevényt, én rettegtem. És gyötrődtem: vajon hogyan bírják? Hogyhogy nem panaszkodnak? Mintha a varázslatos második gyerekes-léttel mindenki Szuperanyává vált volna körülöttem, akik sose fáradtak, sose ülnek le, mégis mindent kibírnak.

Aztán idővel rájöttem, mi kell ahhoz, hogy élvezd a két- vagy többgyerekes létet. Mert a Kistesó szuper dolog, ha előtte átgondolod a következő dolgokat.

Az első és sarkalatos pont, amit kihagynak a csiribiri anyagiakkal kecsegtető, sok gyerekre csábító felhívások, az egy meglévő és hatékony segítői rendszer a családban, mire a kisbaba érkezik. Legyen szó háztartásban, főzésben, nagyobb testvérre való folyamatos és minőségi vigyázásban. (Itt azt értem, hogy az adott beugró személy képes a kicsi érzelmeire, igényeire, testi-lelki fejlődésére is odafigyelni.) Ez utóbbi lehet egy jól bevált nagymama, aki napi szinten elérhető, egy támogató óvónő vagy gondozónéni a bölcsiben, vagy egy kedves és megszokott bébiszitter, aki már a család része). Fontos, hogy a nagytesó ragaszkodjon ehhez a személyhez, és amikor Anya nem elérhető, akkor ő ott legyen számára. Ez természetesen nem pótolja Anyát. Anya is kell, az ő türelmére és odafigyelésére is szükség van, de tapasztalatom alapján akkor tud Anya is ott lenni lelkiekben a nagyobb gyerek számára is, ha támogatást kap.

És ha már szegény kétgyeres anya tehermentesítéséről van szó: nem igazán hallok bárhol bármit arról, hogy az anyának a kisebbel is segítségre van-lenne- szüksége. Oké, levesszük róla a nagyot, de kéne neki egy kis odafigyelés, segítség, hogy el tudjon menni WC-re, enni pár falatot két szoptatás között, stb…Tény, hogy többet bírtam én is már a fiammal, mint a lányommal. Gördülékenyebben ment a pelenkázás, szoptatás, de kétszer olyan kimerült is voltam, mint egy gyerkőc mellett. Legalább a gyerekágyas időszak hat hetére kell a kétgyerekes anya mellé valaki, aki folyamatosan mellette van és segíti. Legyen az egy nagymama, dúla, csecsemőgondozó.

Mivel a legnehezebb két gyerkőc esetén a figyelem megosztása, érdemes még a kicsi megszületése előtt erre is készülni. Felkészülni az előttünk álló feladatokra férjünkkel, Párunkkal együtt. Logisztikai, szervezési terveket szőni, mit hogyan fogunk együtt megoldani. Tudatosan képezni magunkat arra, hogy képesek leszünk az erő- vagy figyelemmegosztásra, vagy kezelni az ezzel kapcsolatos félelmeinket pszichológus, egyéb szakember segítségével. Utána sem késő nekiállni és segítséget kérni, ha elakadtunk. Sok ismerősöm szerint a második gyermek érkezése épp a kettőre való odafigyelés miatt nehéz, ezt a technikát azonban lehet fejleszteni.

Amikor úton volt a kisfiam, arra gondoltam, hogy ezt eldöntöttük, kész, nincs visszaút. Amikor G. még csak gondolat volt, sokszor megfogalmazódott bennem, hogy ha nem vállalnám, vajon a félelmeim miatt tenném, vagy a korlátolt lehetőségeim miatt? Sokáig úgy gondoltam, alapból egy gyermekre kalibráltak. És ha valaki így érzi, ez is teljesen rendben van. Bennem azonban mindig ott volt az a gondolat is, hogy szeretnék egy kistestvért a lányomnak. Az „egynek mindent megadhatok, minden játékot megvehetek, míg kettőnek nem”- szokásos indoka érdekesmód sosem akadályozott.  Csak a félelmeim, gátlásaim húztak vissza.

Persze vannak élethelyzetek, anyagi okok, melyek közepette őrültség második gyereket vállalni. De szerintem nem jó félelemből visszalépni. És így is őrültek háza van, kötélen egyensúlyozás minden nap, család, háztartás, párkapcsolat között, de ha a fiamat látom, rájövök, hogy megéri. Valamikor jó félretenni a józanságot és az agyalást, és az ösztöneidre hagyatkozni. És ha nehezebben is mennek le a második gyerek utáni  plusz kilók, és ingerlékeny,  rohanó sárkánynak érzem magam olykor, akkor is elég néha a két gyerekemre nézni. Abban a ritka pillanatban, amikor együtt játszanak. Vagy amikor a gyönyörű nagylányom kézen fogva vezeti okos kisöccsét, és kedvesen magyaráz neki. Ezekért a pillanatokért megéri kétgyerekes Anyának lenni. És ilyenkor én is tényleg Szuperhősnek, szupererős Anyának érzem magam.

Kapcsolódó tartalom:

Apás szülés: igen vagy nem? – őszinte vallomás a szülőszobáról Senki ne mondja, hogy az apaságra fel lehet készülni! Őszinte vallomás a Santa Bros apabloggerétől Tanárságról tanárszemmel: őszinte vallomás pedagógusnapon Érkezik a Jégvarázs és a Toy Story-Játékháború folytatása, a Disney bejelentette újdonságait