Alsósként még fontos ünnep, visszük kötelességtudóan a szál gerberát a tanítónéninek. Felsőben már el-elfeledkezünk róla, meg különben is „ciki” a többiek előtt „puncsolni” a tanárnak, még meggyanúsítanak, hogy a jobb jegyért tesszük. Felnőttként aztán már nem is emlékszünk, hogy június 7-én van pedagógusnap. Hacsak nem vagyunk szülők. Vagy tanárok.

Menthetetlenül kommunista hangzású szó ez a Pedagógusnap. Erre gondoltam, miközben vittem haza a doboz bonbont, amit a hatodikasaimtól kaptam. Aztán azon tűnődtem, én minek számítok. Jelenleg félig tanár, félig újságíró. Azt az előzőt sosem reklámozom, de miért is? Miért kell az ember lányának/fiának szégyenkezni tanársága miatt? Még ha WC-pucoló volnék mellékállásban, oké. Igaz lenne, hogy hazánkban nem becsülik meg a tanárok munkáját?

Hova lesznek a fiatal tanárok?

A tények mindenesetre magukért beszélnek: ha lajstromba veszem saját évfolyamtársaimat, akikkel együtt végeztünk az ELTE-n, elég szomorúak a statisztikák: egyetlen embert nem találok, aki rajtam kívül állami iskolában helyezkedett volna el, pedig minden szerénységet félretéve mi lennénk ebben a hivatásban a „krém”. Nézem mostani kollégáimat: mind szeretetteljes, kedves pedagógus, jó velük együtt dolgozni, ám kivétel nélkül idősebbek nálam. Hol marad az én korosztályom?

Azok a piszkos anyagiak

A tanári hivatás a közhiedelemmel ellentétben nemcsak nálunk, világszerte sem számít jól fizetett állásnak. Teljesen érthető, ha egy fiatal, ha választhat, inkább jobb megélhetésre törekszik, főleg, míg független, és megteheti, hogy nem köti le magát egy munkahelyen. Másképp volt ez anyáink idejében, amikor főiskoláról kiröppenve rögvest munkába álltak pl. egy adott iskolában, és onnan mentek nyugdíjba. Jelenleg persze az ő helyzetük sem biztos, ezért most már sok idősebb tanár is pályát vált, mielőtt nyugállományba vonulna. A tanárság nem fizet ugyan jól, de legalább fizet, állandó anyagi biztonságot és két teljes hónap fizetett szabadságot nyújt. Ha azokra gondolunk, akik mondjuk minimálbérért robotolnak a futószalag mellett, tényleg nincs okunk panaszra. Vagy mégis?

Miért nem népszerű?

Panaszkodás helyett inkább javasolnék, ha lehetne. Nem gondolom, hogy akár a „mai gyerekek felháborító viselkedése”, vagy a „piszkos anyagiak” felelnének azért, hogy nem népszerű manapság tanárnak lenni. A hivatás alulértékeléséért szerintem felelős a család, a szülő, a törvényhozó szervek, de leginkább mindannyiunk hozzáállása. Amíg ezek bármelyike nem változtat gondolkodásmódján, a többi is tehetetlen marad. Hiába szeretne egy tanár nem poroszos módszereket alkalmazni, ha otthon a gyereket így fegyelmezik, és a megfélemlítés eszközéhez van hozzászokva. Hiába próbálom együttműködésre nevelni, ha otthon azt tanulja, hogy csak TE vagy a fontos, taposs el mindenki mást.

Mi a megoldás?

Egyszerűbb azt feltételezni, hogy az állami szféra halálra van ítélve, és olyan „igénytelen” szülők fogják ide íratni a gyerekeiket, akiket vagy nem érdekel gyerekeik jövője, vagy nincs pénzük méregdrága magániskolára. Ha így gondolkodunk, az állami iskolákban húsz éven belül nem lesznek (jó) tanárok. Az igazán tehetséges munkaerő elmegy oda dolgozni, ahol együttműködést lát, és ahol fejlődhet. Mégis úgy gondolom, a változás be fog következni, és nem ilyen vagy olyan hiperszuper módszertan következtében. A legfontosabb, hogy tanár, szülő és rajtuk keresztül a gyerkőc is megtanulja, csakis együtt van értelme bármibe is belevágni. Ehhez azonban le kell tenni előzetes sérelmeket, ujjal mutogatást és gúnyolódást. Túl kell tenni magunkat saját magunkon.

Egy év tanárságom alatt értettem meg igazán, mennyire fontos és szép hivatás tanárnak lenni. Egyszerre bébiszitteljük a gyereket, neveljük, fegyelmezzük és még tudást is csöpögtetünk a fejébe. Tele van veszéllyel, hisz rengeteg lelki pofont kaphatunk, de minden sérülés azért van, hogy tanítson bennünket valamire. Nincs az a gyerekszájas beszólás, ami ne hordozna titkos üzenetet. Nincs az a dobogós harmadik helyezés az angol versenyen, amitől nem érzékenyülnék el. És mindezért hálás vagyok a hatodik és nyolcadik bének.