Instant család made in magyar –  Íme a nevek és az apró bemutatkozások (Aztán jön az aktuális sztori)

Első és egyetlen szülöttem: Gege. 18 éves múlt, Idén érettségizik. Velünk egy légtérben élő kamaszunk.

Második, elvarázsolt művész-zenész gyermekünk: Lia. Jelenleg a fővárosban tanulja a rózsaszín fellegekben élést, és a hangszervirtuozitást. Kamasz 2.0.

Legkisebb fiúnk: Niko. 5 éve a családunk tagja, másfél éves korában jöhetett közénk a csecsemőotthonból. Ahogy a kisherceg a rókát, úgy szelídítettük meg mi is őt.

Negyedik gyermekünk Gigi. Ő volt nevelőszülőségünk első gyermeke. Születése óta a családunk teljes értékű tagja. Ránk hasonlító, mégis vérbeli cigánylány. A kicsik közül ő a legokosabb.

Ördög öreganyja, avagy a szenzációs ötös sereghajtója: Csicsi. Tornádó, terminátor, a legeszesebb zsivány. Szenzoros integrációs zavara elképesztő. Ingerkereső, és mégis kiakadó.

Ezentúl nem számaink lesznek, hanem neveink. Mi maradunk apa-anya, férj-feleség. (Minden felmerülő probléma ellenére is.)

A legbölcsebb tükör

Gigi az. Pedig ezen a héten ünnepeljük, hogy kétszeresen is nevelőcsalád lettünk. Először 2013-ban, majd egy évvel később pontosan szeptember elsején jött Csicsi. Arra gondoltam, hogy ebből az alkalomból ünnepi megemlékezést tartok a csajok első heteiről. De Gigi máshogy döntött.

Magasan ívelő beszólásokat, pofonokat kapok tőle, hogy észhez térjek. Hihetetlen, hogy milyen öreg, bölcs lélek lakik benne. Tudod, amikor jön a gyerek, mond két olyat, hogy padlót fogsz, utána meg próbálkozol összelapátolni magad.

Mikor jöttünk rá, hogy ő mennyire más? Szerintem először csak azért tűnt ki, mert harmadik gyerek volt, nagytesók mellett. Egy évig körülötte forgott még a nap is. Hogyne abajgattuk volna? Túl voltunk hatévnyi gyerek-vágyakozáson. Aztán egyszer csak ott volt a kezemben. Na, ezt sokan ismerik. Hogy a végtelen, és feltétel nélküli szeretetünk tette mássá? Nem tudom.

Hároméves korától folyamatosan Gegével kávézott reggelente, és folytatott eszmecserét az élet nagy dolgairól. Mindig nyíltan, korának megfelelően válaszoltuk meg kérdéseit. Sosem titkoltuk, hogy nem az én pocakomból született, és azt is tudta, hogy a szívünkben vágytunk és vártunk a megérkezésére. Amikor az ovit kezdte, akkor tette fel a nagy kérdést: miért nem élhet a szülőanyukájával? A kórházból miért mi hoztuk haza? Elmeséltük hát neki, hogy vannak anyukák és apukák, akik nem tudnak vigyázni jól a gyerekeikre. Ilyenkor keresnek másik szülőket nekik. Így került ő, és a másik két tesó hozzánk.

Nem cifrázzuk túl ezeket a beszélgetéseket. Mindig csak annyit válaszolunk, amire ő kíváncsi. Kemények ezek a témák. Az évek során a szülőanyja kikopott a látogatásokból. Évek óta nem jött, már nem is jöhet. Persze, sokszor volt így is téma. Aztán egyszer hívatlanul beállított a kapcsolattartásra, amit nem lehetett volna. A gyerekeket felzaklatta a megjelenése. Egy éve történt ez, és még mindig foglalkoztatja.

• Miért nem jöhet a szülőanyám? Csicsi és Niko szülőanyukája miért nem jön? – és még ezernyi kérdés. A válasz mindig ugyanaz. Nem mindenkinek megy ez az anyaság.

Volt, hogy álmából riadt fel: Meg kell keresnünk a szülőanyámat! Talán mostanra lecsengett neki. Nem emlegeti annyit, egy időre megnyugodott a lelke.

Ő a kicsik közül, aki a legjobban mintáz engem. Ugyanúgy vitázik a többiekkel, ahogy én szoktam a családdal. Már régen rájött, hogy vezér lehet. Mint egy anyuka terelgeti a testvéreit. Úgy hívja őket, „A kicsik”, és fel sem merül benne, hogy ő is közéjük tartozik.

Míg a másik kettő nagyon sok témát fel sem vesz, addig Gigi átgondol, véleményt alkot, vagy csípőre tett kézzel magyaráz.

Amiért őt hoztam ma, az az elmúlt egy hét megnyilvánulásai miatt van. Gigi utálja a veszekedéseket, mindig ránk szól, ha éppen valami hangos eszmefuttatást tartok a férjemnek. Most viszont Lia rossz fát tett a tűzre, valami olyat csinált, amit számon kértem rajta. 45 percig. Kiabálva. A telefonba. Annyira felpaprikáztam magam, hogy a fülemen jöhetett ki a fáradt gőz.

Gigi a vacsoránál elővett:

• Anya! Te hogy beszéltél a nővéremmel? Neked senki nem mondta, hogy így nem kiabálhatnak a családtagok egymással? Lia a családba tartozik, tehát szeretni kell! Nem ordítani vele a telefonba! Hívd fel most azonnal és kérj tőle bocsánatot! Akik szeretik egymást, azok nem beszélnek így.

Lássuk be, ott a pont. Bizony, 42 éves létemre a hatéves sokkal bölcsebb volt. Természetesen felhívtam Liát.

Pár nappal később az esti ramazurit már nagyon nehezen viseltem. Egyik hülyeség a másik után jött. És az egyébként is borzasztóan leamortizálódott lelki és testi világom megint a jól bevált fegyvert használta: magas hangon dirigálást. Morogtam és zsörtölődtem két kiabálás közt. Majd a hátam mögül hallom:

• Na anya, ideje lenne, ha végre már normális anyuka lennél!

Hupsz. Ez most mi?

• Mégis ezt hogy érted? – kérdeztem.
• Mondjuk, jó lenne, ha nem kiabálnál végre….. – jött a bölcs megállapítás.

Hát, köszike. Tudtam, hogy számíthatok a gyerekre. Egy teljes napig visszhangzott fejemben a mondat. A legelső alkalommal, amikor végre együtt volt a család – vagyis a másnapi vacsoránál -, újra felhoztam a témát. Ki mit ért a normális anyaságon.

• Szerintem sokkal jobb lenne, ha vidám, mosolygós és vicces anyuka lennél. – osztotta meg elméletét Gigi. – Nagyon sokat kiabálsz velünk, és veszekszel. Ez annyira nem jó.

Pofon jobbról és balról betalálva. Szavakból álló pofon. A szívemig és az elmémig hatolva.

• Kicsim, mit gondolsz, miért veszekszem veletek?
• Talán azért mert nem fogadunk szót? – kérdezte ártatlan tekintettel, de kaján vigyorral.
• Eltaláltad. Lehet, hogy meg kéne próbálnotok hallgatni ránk néha.
• Lehet… – nyugtázta a hatéves. De nem gondolta komolyan.

Én annál inkább. Ennyire kemény kritikát régen kaptam. Elgyötörtnek vélt önmagamnak kellett ez az útra térítés. Dolgozom rajta keményen. És nem könnyű. Sokkal egyszerűbb felemelni a hangomat, mint ezredjére szépen kérni. Egyetlen mentségem, hogy a magyarázós-értelemre ható-anyamonológok nem működnek. Egyszerűen azért, mert háromból kettő fel sem fogja, ha két mondatnál több dolgot fogalmazok meg egyszerre.

Gigi még egy témában lépett előre bölcs öregségében. Megkérdezte, hogy Csicsi hogyan került a családba.

• Anya, őt is a bölcsiből hoztuk, mint Nikót? – kérdezte lazán szombat reggel.
• Igen kicsim, de ő előtte még a szülőanyukájával is volt.
• De nem maradhatott vele?
• Miért nem?
• Mert a szülőanyja nem tudott rá jól vigyázni. Nem tudta, hogy mikor kéne enni adni neki, mikor kellene pelenkát cserélnie, és nem tudott azzal sem mit kezdeni, ha Csicsi sírt.
• És ezért elhozták?
• Akkor Csicsi biztosan ezért olyan mérges természetű.

Hát, így is megfogalmazhatjuk a terminátorságot. Van azonban olyan információ, amit még nem tudna ő sem kezelni. Majd ahogy nő, szépen lassan kitárul előtte a sok titok, a számtalan fájdalom. Bármekkora is legyen a rá nehezedő súly, ott leszünk neki. És a nővére, a szerelmetes bátyja, hogy segítsünk enyhíteni a terheket.

Sokszor felmerül bennem, hogy teljesen értelmes, okos gyereknek felnőni a rendszerben, a legnagyobb szívás. A boldog tudatlanság, és fele ennyi éberség kevesebb sérülést okozna. De azért végtelenül büszke vagyok Gigire, amiért ilyen jól veszi az akadályokat.

Fotó: www.freepik.com