A legizgalmasabb gyermeknapi és pünkösdi programok országszerte: van miből válogatni


„Nézd, ez a bácsi játssza az összes Kuflit” – interjú Scherer Péterrel, akiért a gyerekek is rajonganak
Scherer Péter napjaink egyik legfoglalkoztatottabb és legnépszerűbb színésze, ahol megjelenik, garantált a jókedv. Mi, felnőttek a Jancsó-filmek Pepéjeként szerettük meg, a gyerekek a Kuflikból és a Gru-ból ismerik a hangját. Két népszerű sorozatban, a Válótársakban és az Apatigris ugyancsak láthatjuk. A rendkívül közvetlen művésszel régi emlékeiről, legújabb filmsikeréről és jelenlegi szerepeiről is beszélgettünk.
– Úgy képzelem, hogy iskolásként is mindig a környezetedet szórakoztattad. Gondoltál már akkor – akár titkon is – a világot jelentő deszkákra?
– Ajkán négy éven keresztül – ötödik osztálytól nyolcadikig- elindultam az összes iskolai, majd városi Ki mit tud?-on, és minden évben megnyertem. Ezt a magyartanárom találta ki: huncut szemed van, Peti, olvasd el ezt a szöveget, hátha tetszik – mondta, és egy Karinthy-novellát nyomott a kezembe. Ezzel ötödikesként be is futottam.
– Ebből nem következik egyenesen az ország egyik legerősebb gimnáziumának fizika tagozata…
– Apám mérnök volt, a bátyám is annak tanult a miskolci egyetemen. Így kötöttem ki aztán én is fizika tagozaton. Akkoriban nem nagyon volt még drámatagozatos iskola, és azt a szüleim nem is pártolták volna. Tudod, egy mérnök szemében akkoriban a színészet léhűtő dolognak tűnhetett. A versmondás aztán a gimnázium negyedik osztályában tért vissza az életembe. Akkor, amikor be kellett adni a felvételi papírokat, és én a Színművészetire jelentkeztem.
– A gimis évek után nagy pofon volt, hogy nem vettek fel a színművészetire?
– Nem, mert nem fektettem óriási energiát a felvételibe. A magyartanárom volt a könyvtáros is, ő segített monológot, verseket választani. Nem jártam akkoriban színjátszó szakkörbe, nem volt semmilyen színpadi tapasztalatom, így esélyem sem volt bekerülni.
– Most viszont már nem panaszkodhatsz, hisz az egyik legfoglalkoztatottabb színész vagy, rendszeresen szinkronizálsz, forgatsz. Egy hónapban hány este állsz a színpadon?
– Vannak nehezebb hónapok. A január még nem volt annyira sűrű, februárban viszont már sokat dolgoztam. Próbálok egy új darabot, és mindig vannak kisebb-nagyobb munkáim.
– Visszatértél Karinthy Frigyeshez is, az Utazás a koponyám körül című monodrámád nagy sikerrel fut. Régóta készültél arra, hogy színpadra vidd?
– Gyulay Eszter dramaturg ötlete volt két évvel ezelőtt, hogy készítsünk belőle előadást. Elkezdtem olvasgatni a kisregényt, és beleszerettem. Először streamen keresztül egy felolvasószínházat csináltunk belőle, majd lerövidítettük a szöveget. A színpadon nem vagyok teljesen egyedül, Parti Nóra csodálatosan énekel, és Böhm Arankát játssza, Marton Róbert pedig zongorázik, továbbá Olivecrona professzorként is látható.
– A rajongótáborodba gyerekek is tartoznak. Láttám, a Kuflik bemutatóján a kisebbek is megrohamoztak. A gyerek is felismerik a hangodat?
– Az iskolások inkább a szinkronból – a Gru-ból, a Másnaposokból – ismernek. Illetve a kisebbeknek az anyukák mondják: hallgasd, nézd, ez a bácsi játssza az összes Kuflit.
– Itt szeretnék elmesélni egy történetet, ami szerintem nagyon sokat elárul rólad. A Kuflik bemutatója után odament hozzád egy kisgyerek, hogy rajong a szinkronért, a szinkronszínészekért. Te gondolkodás nélkül rávágtad, hogy másnap szinkronizálsz, menjen be hozzád a stúdióba, és mutatsz neki néhány kulisszatitkokat. Ezt a közvetlenséget otthonról hozod?
– Igyekszem… Vannak jó találkozások, különleges helyzetek. Mondok egy másik példát is. A fiamnak akartunk venni korcsolyát, és bementünk egy sportboltba. A korikat még nem pakolták ki, mert nem kezdődött el a szezon. Az eladó hölgy örömmel megjegyezte: Úristen, művész úr! Hány éve szeretnénk megnézni a Nézőművészeti Főiskola című darabot, de soha nem kapunk rá jegyet. Nem hiszem el, hogy maga ide besétált. Megadtam neki a számomat, és mondtam, válassza ki, melyik előadást szeretné megnézni, segítek bejutni a darabra. Eljött az egész család, meghívtam őket a színészbüfébe, kávéztunk, beszélgettünk, majd beültettem őket az előadásra.
– A Centrál Színházban a Beszélő fejek című produkcióban is találkozhatunk veled. Ez a darab egyszerre sírós és nevetős. Téged mennyire érintett meg?
– Amikor Puskás Tamás igazgató felkért a négyből az egyik monológra, először arra gondoltam, kevés az idő arra, hogy megtanuljam a szöveget. Aztán elolvastam, elkezdtem vele foglalkozni, és nagyon fontos lett számomra ez a darab. Az 50-es éveiben járó Graham az anyukájával él, és egyszer csak megjelenik egy régi udvarló, aki be akar költözni hozzájuk. Ettől Graham azt érzi, hogy vége az életének, hisz az anyukája csak az övé. Graham szemszögéből ismerjük meg az anyukát és az ő reakcióit. Ez a darab mindig az édesanyámat juttatja eszembe, aki 90 évesen, nem sokkal karácsony előtt halt meg. Graham pedig a hat évvel ezelőtt elhunyt bátyámra emlékeztet, aki élete utolsó éveiben Budapestről visszaköltözött anyuékhoz. Amikor apu meghalt, a bátyám anyukámmal kettesben maradt, és szinte hallom a párbeszédeiket a darabban.
– Év végén került a mozikba a szívet melengető Nagykarácsony, az első magyar karácsonyi film, amiben szintén játszottál. Nagy siker lett, hasonló darabfogadtatásra számítottál?
– Mi, színészek csak a moziban láttuk a kész filmet. Bíztunk benne, mert jó a humora, kedves, ízléses, kiváló színészekkel, remek párbeszédekkel, minőségi képekkel és jó zenével. Minden lehetőség adott volt tehát ahhoz, hogy a közönség szeresse. Azt viszont nem tudhattuk előre, hogy ilyen sokan beülnek rá a mozikba.
– Ha teheted, még mindig kerékpárral közlekedsz?
– A tél nagy kerékpártúrákra nem ad lehetőséget. Igaz, ha nagyon hideg van, akkor is úgy járok próbára, hogy a házunktól kitekerek a Nyugati pályaudvarra, otthagyom a biciklit, és villamossal megyek tovább. Szeretek mozogni, kirándulni, a végén pedig egy kellemes ebédet elfogyasztani a családdal. Számomra ez tökéletes feltöltődés.
A Nagykarácsony című filmről itt olvashatsz érdekességeket!
Nyitó kép: Sárosi Zoltán