Négy évvel ezelőtt rendelték el Magyarországon az első kijárási korlátozást:
RRIR (Rendszeres Reggeli IdegösszeRopik): Instant család „made in Magyar”
Nem vagyok egy magas vérnyomásos alkat. Olyan 100 per 80-as értékekkel vígan élem az életem. Sokáig azt hittem, hogy én nem kaphatok agyvérzést, stresszel járó betegséget. Most sem gondolom. Mégis érdekes értéket mérhetne az a fürge ápolónéni, aki egy reggeli készülődés közben utolérne, elkapna, és rám pumpálna.
Mindig, kivétel nélkül úgy hagyjuk el a lakást, mint egy süllyedő hajót. Hátra sem nézve rohanunk ki az ajtón, ha már mindenkin van valami ruhaféle és táska. Eddig egyszer sem sikerült még nyugodtan, vita nélkül elindulnunk.
Elolvastam már minden náció tanácsát (Google a barátom, ha fordítani kell), hogyan lehetne kényelmesen leképezni a ránk váró feladatokat. Kipróbáltam ezer trükköt. Sajna, egyik tanácsadónak sincs két nagy, valamint három egykorú, értő képességekben hátrányos helyzetű lárvácskája.
Egyesünk a pontosság maga. Korán kel (extra korán), reggelit, tízórait készít magának, elkészül a fürdőben (két fürdő az alap nálunk, ami általában kevés), és onnantól kopogtatja az óráját, majd közli, hogy elkésünk. Amitől ő frászt kap. Olyan nincs! Hahhhh. Amióta van jogsija és megkapta a család 20 éves kisautóját, már csak integetünk utána és kapkodunk tovább.
Kettesünk míg nem vidékre járt suliba, addig megőszültünk tőle. Nem találták még fel azt az ébresztőt, ami hatna. Ha néha olyankor van itthon, amikor sietnünk kéne reggel, akkor sem képes magához térni. Pedig ugrálnak a hasán. Kipróbálják a kicsik, hogy a furulya még működik-e, a kutya rágja a kezét, majd jönnek újra a kicsik. Először hangos összebalhézást alszik át Ketteske, majd a legújabb zongoravirtuóz előadást is. Semmi. Persze ilyenkor jön Sárkány anyu, aki dühösen kiparancsolja az ágyból. Ezerszer megígértem neki, hogy itthon hagyjuk.
Történt, hogy az ajtót kitépve rohantunk az ovi-suli körre, a nyolcas becsengetés előtt úgy két perccel. Be az autóba a 3 kicsi. Öv beköt, szájakból kiszed a másik keze, haja, ugrás a volán mögé. Ajtók csapódnak. Ekkor jobbról észreveszem, hogy konténeres autó áll az utcában. Atya ég! Ma jönnek a szelektívesek? Jaj, neee! Elfelejtettem! Kocsi indít, nagy gáz. A kukás mellett kilököm Egyest, menjen és kérdezze meg, tényleg elfelejtettük-e a szemetet. Egyeske komótosan kiszáll. Eltelik egy perc és jön vissza.
- Anya, ezek nem a szemetet gyűjtik. Nem késtünk le róla. Viszont a kapu előtt hagytuk Ketteskét…..
Körülnéztem a kocsiban, és tényleg! Csak 4 kölyök volt benne! (Basszus, basszus!) Visítva röhögtünk. Kettes nem. Napokig nem bocsátotta meg….
Hogy folytassam a sort, itt ugrok egyet. Négyest veszem előre, aki önállóan készül, minimális külső ráhatással. Maximum végigénekli,- fütyüli, -zongorázza, -táncolja a reggelt, de viszonylag zökkenőmentes halad a cél felé.
És itt jön a mi kis tesópárunk. Hármasunk szövegértési éretlensége rendszeres sírásokat és visításokat produkál. Van olyan reggel, amikor 3 percenként összeborul, beteszi magát egy burokba. Na, akkor itt vége a dalnak, ugyanis semmit (értsd jól: SEMMIT) nem mozdul tovább. Rosszabbik esetben ehhez üvölt is. Jobbikban nem. Igen, rongybaba-effektus. Ha szerencsénk van, ez mondjuk csak a cipőhúzásnál tör elő, de sokszor már így ébred. Amikor a „Szia kicsikém, jó reggelt!” mondatra ő elbújik az ajtó mögé és közli, hogy „nem jó reggelt!”, na akkor sűrű kereszteket kezdek vetni, és felhajtok még egy pohár Xanax-szörpit.
Ötös. Igen. Ördög öreganyja. Nos. Lássuk be, hogy a belülről fakadó folytonos éhség és némi veleszületett agresszió-hajlam egy reggeli ébresztőnél nem jó páros. Valahogy senki nem szeretné őt kelteni. Azokon a napokon, amikor apa véletlenül itthon van, őt lökjük be a gyerekszobába: „A te lányod, tied a megtiszteltetés!” címszóval. Miután már mindenki megkapta a maga korai jobbosát, sírva könyörgünk neki, hogy egyen már. Tényleg hat a szer, mert pillanatokon belül cuki kiscsaj lesz. Aki már viharzik is öltözni.
Itt vesztem el a sokadik reggeli csatát. Mondanám, hogy miattam öntudatos az összes gyerekem, de nem. Valahogy ilyenek választottak engem anyának. Szóval a ruhakikészítős bulit elfelejtettem már rég. Mire az egyikre valahogy feltuszkoltam az általam választott darabokat, addig a másik kettő röhögve kicserélte a sajátját. Vagy egyszerűen átöltöztek. 20 perc kemény hiszti után. Azt hiszem, 3 éves korukra feladtam. Nem érdekel, hogy ki mit vesz fel. Egyedül öltöznek időtlen idők óta. Megoldják. Maximum elnézést kérek az oviban. És tartok magamnál bugyit, zoknit, ezt-azt, hogy a cél előtt még rájuk kerüljön, ha hiányos lenne a szett.
Mivel kicsikről beszélünk, ezért minden egyes nap el kellett mondani ezerszer, hogy fogmosás, fésülködés, cipő, levegő, mert mindenki a saját adagját hallja csak meg. Izomláza volt a számnak, mire végeztünk. Mivel Hármasnak eszméletlenül nehéz a beszédértése, ezért jött egy őrült ötletem! Na és sok autistás-szülős csoportos tanács. Kiplakátoltam a lakást.
Minden kicsinek van egy reggeli rutinos táblája. Mágnessel felhajtható fülekkel. Összesen öt dolgot kér (reggeli, öltözés, fogmosás, fésülködés és utcai ruházat felvétele) tőlük, képekkel. Aki amit megcsinált, azt a fület felhajthatja. A napok nagy részében használják, vagy figyelmeztetik egymást a használatra. Azért már elég jól megy enélkül is a rutin, de biztonságnak ott van. A fürdőben szintén képregény van: mi a dolgod a vécézéskor, hogyan mossál kezet.
A házi szabályok, és azoknak következményei is képes formában lógnak a szekrényajtón. Az egyetlen hatásos módja a belátásnak.
A nap indításában apa nem nagyon tud részt venni. Neki korábban kezdődik a munkaideje. A mázlista. Ha néha kap belőlünk, hát nála is beköszönt az idegösszeropi.
Van úgy, hogy egyáltalán fel sem veszem a reggeleket, és már azt is pozitívnak élem meg, ha mindenki egyben, élve kikerül a házból. (Igen, a süllyedő a hajó.) Aztán amikor nem vagyok toppon, baromi türelmetlen tudok lenni. Olyankor az egész környék az én kiabálásomat hallgatja. Akkor mérges és dühös leszek magamra. Jaj annak, aki tovább feszíti a húrt! Folytonos késésben vagyunk, ezt nagyon kéne még tanulnunk megelőzni. Talán iskolás korra sikerülni fog.
Hogy a lakást milyen állapotban hagyjuk magára? Vannak dolgok, melyeket jobb, ha a titok övez.
Most pedig rohanok. Kezdődik a programunk…
Olvastad az Instant család… előző részét?