Sokszor tudok Ötösünkről beszélni. A többiekről is ódákat fogok zengeni, ígérem, de a legkisebb jelenti a hétköznapokban a legtöbb kihívást. Fél évesen került a családunkba. Úgy ajánlották ki, annyira fogyatékos lesz, hogy ember nem akarja majd a csecsemőotthonból elvinni. Se örökbe, se lízingbe.

– Hohohóóóó! – kiáltottam fel– Ide nekem azt a gyereket! (Mindig is közelt állt hozzám a mazohizmus.)

Elmondták lassan is, hogy értsem: ez a csecsemő leánygyermek előreláthatólag retardált lesz! (- Tesója is itt van…. – Hát akkor hozzuk őt is!…) Szóval, ne számítsunk sok jóra, a gyermek előélete nem éppen azt mutatja, hogy egy lángelmével lesz dolgunk, sőt. Örüljünk majd az apró sikereknek.

Tényleg szeretjük a kihívásokat, így zokszó nélkül mondtunk igent rá, és a tesóra is. Na, jó, szakemberekkel azért egy gyors konzultációt letudtunk. Aztán megnéztük őket, és mondanom sem kell, egyik se volt szörnyszülött. Sőt, én csak két, szeretetre éhes gyereket láttam, akiket azon nyomban haza akartam vinni. Szerencsére volt aztán két hónapunk, hogy erre felkészüljünk. Így nem csomagoltuk össze, és küldtük vissza őket az első probléma után.

Azóta eltelt több mint négy év. Fejlesztések, sport, szeretet, ölelgetés, extra sok együtt töltött idő után Ötös-lánykánk bekerült állami oviba decemberben, és januárban meg is kaptuk az első értékelést. Szociálisan, testileg és még számtalan területen hozza a szintet, de értelmileg elmarad a korosztályától.

Fáj. Belenyomták az arcomba. Pedig tudtam. Komolyan. Soha senki nem hitegetett, hogy ez másképp lenne. Félre ne érts, nincs extrán elmaradva! Csak egy hajszálnyit. Pont annyit, hogy a logikus gondolkodása még nem billent a helyére.

Ez a kis emberpalánta több traumán ment át magzatként, aztán az első fél évében, mint más ötven év alatt. Utána jöttünk mi, akik azóta is egy csodaként tekintünk rá. Oly sok év kellett, hogy kijöjjön a saját ketrecéből. Hogy bízzon, hogy ne féljen, hogy szeressen. Ragaszkodjon. És elhigyje, hogy szeretik.

Mögötte van számtalan vizsgálat, szakember, látó és látnok. Akik biztatták és minket is. Rendben lesz. Szakértői Bizottság, a pecséttel: ADHD, agresszió. Pedig még csak 3. Aztán újabb utak, újabb szemléletek, ovi helyett anya-év, és a pecsét változott: viselkedészavar. Csak ennyi? Sosem voltunk ennyire elégedettek!

De a kislányunk most kezdett kifelé tekinteni. Eddig csak önmaga volt a figyelme tárgya. A határait kereste, a szakemberek egy része azt mondta, hogy az első traumák miatt nem bír megérkezni a testébe. Az elmúlt 2 hónapban átesett egy óvodaváltáson, és végre révbe ért. Itt van köztünk teljes valójában. Most, hogy ezeket a sorokat írom, jövök rá, hogy a szenzoros integrációs zavara egy más módon mutatkozik meg. Eddig folyamatosan túlingerelte magát, hogy érezze, merre van a testének határa. Most zavarja a zokni varrása. Már jól tudja, hogy az ott a lábujja hegye. És azzal, hogy végre itt van, kinyílt az értelme.

Például most kérdezett rá, hogy milyen volt, amikor a pocakomban lakott. Holott ez napi téma a többieknél, sosem titkoltuk, és áltattuk őket. Mindenki tudja, hogy van szülőanyja. De az én kis Ötösömnél ez most ért meg.

Tudom, hogy nem lesz belőle atomfizikus. Szerencsére. Tudom, azt is, nem fogunk nyelvi versenyre járni, és örülünk majd, ha a 12 évfolyamot nem csak általánosban járja. De nem megyünk kisegítő iskolába majd! Nem lesz belőle fél Öt!

Az anyai szívem azt súgja, hogy kerek egészként áll majd a dobogó legfelső fokán! Addig is minden egyes nap büszke vagyok arra, hogy ahonnan indultunk, annak ma már köze sincs ahhoz a jóslathoz, amivel a közös életünk kezdődött.