Karácsonyi mese a 40-es évekből A szegényes karácsony is boldog volt

A sütőből kifelé áradó mézeskalácsillat már beteríti az egész konyhát, néhány adag azonban még az asztalon várakozik. Ilyenkor végre van idő beszélgetni, visszatekinteni a régmúltra. Édesanyám meséit már akkor is szívesen hallgattam, amikor alig négyévesen először „segédkeztem” az ünnepi előkészületekben, gyúrtam és szaggattam a süteményeket a saját kis deszkámon.
Közben pedig egy ma is élő képzeletvilágot alakítottam ki a pásztorokkal, a betlehemezőkkel és a kis Jézussal.

Édesanyám pedig most is mesél, a ’40-es, ’50-es évek nagy szegénységéről, és arról a hatalmas boldogságról, ami a karácsonnyal együtt a falusi családokba érkezett…
– Este, mikor kezdett sötétedni, a petróleumlámpa fénye mellett összeültünk, és karácsonyi dalokat énekeltünk- idézi fel a múltat nagy átéléssel. A fiúk már december elején megtanulták a betlehemezés szövegét, karácsonyig az összes házat végiglátogatták. Saját maguk barkácsolták a szükséges kellékeket. Nagyon élveztük, hogy beöltöztek maskarákba, kifordított bundákat vettek fel és kampósbotot is hoztak magukkal. A betlehemezésért pénzt
vagy valami kis ajándékot, süteményt kaptak.

Akkor még nem volt divat az adventi koszorú, a házat csak egy héttel az ünnep előtt díszítettük fel, gallyakkal, tobozokkal. A gyerekek nagyon készültek, fenyőket, csillagokat,
holdat rajzoltak, ezek később rákerültek a fára, akárcsak a piros alma és a dió. Szerettünk sütni, kekszeket készítettünk, és azok is a díszítés kellékei lettek. A háború utáni években olyan nagy szegénység volt, hogy a szüleim saját maguk főzték a szaloncukrot, és kávéval, dióval, kakaóval ízesítették. Előfordult, hogy még papírba sem tudták csomagolni. Nem volt olyan finom, mint amit most árulnak. Mégis nagyon örültünk neki.

Karácsonyfa – a nagy szegénység ellenére – minden házba került. Az ajándékok is a szegénységről árulkodtak, elsősorban hasznos dolgok kerültek a fa alá. Füzeteket, színes ceruzákat, kifestőket, ruhákat- kötött sálakat, pulóvereket kaptunk. Játék nélkül nem volt karácsony, mindig saját készítésű babákkal, faragott autókkal kedveskedtek a gyerekeknek. A Jézuskának mi, gyerekek is mindig ajándékoztunk valamit. Az anyukák süteményeket, az apukák pedig bort tettek az ablakba. Ugyanis azt mesélték, hogy a nagy hóban (akkor még kemény tél volt) a pásztorok hozzák szánon a kis Jézust, az angyalok pedig segítenek az ajándékok szétosztásában. Tehát jólesik nekik útközben valami harapnivaló.
Karácsony reggelén aztán mindig izgalommal néztük meg, hogy elvitték-e a kitett ételt-italt. Damasztabrosszal terítettük az asztalt, általában disznóölésből maradt ételek kerültek rá. A gyerekek előnyben részesítették az édeset, így diós és mákos kalácsot, bejglit minden házban sütöttek az asszonyok. Karácsony másnapján kávét ittunk, ami akkor még nagy ritkaságnak számított. Az éjféli misén ott volt a falu apraja- nagyja. Még akkor sem hagyta ki senki, amikor éppen tiltották. Regölés nélkül nem múlhatott el karácsony második napja.

Én hallgatnám még a kedves, ma már sokszor hihetetlennek tűnő történeteket. A mézeskalács azonban elkészült… Mégis, most az egyszer úgy döntök, nem rohanok tovább, inkább tovább
építem a saját képzeletvilágomat, a pásztorokkal, a betlehemezőkkel és a kis Jézussal.

Fotó forrása: http://www.fortepan.hu/