Négy évvel ezelőtt rendelték el Magyarországon az első kijárási korlátozást:
Játszó- és babasarok ukrán menekülteknek a Keletinél: a játék a legjobb terápia – Helyszíni beszámoló
Volt egyszer hét segítő szándékú civil, akik nemrég elhatározták, hogy az adománygyűjtésen túl többet szeretnének tenni az Ukrajnából érkező menekültek megsegítéséért. Ezért óvodát, helyesebben játszósarkot alapítottak és koordinálnak a Keleti pályaudvaron rengeteg önkéntes bevonásával, ahol csecsemőktől a tinédzserekig mindenkit szívesen látnak. Ezeknek a gyerekeknek ugyanis a tárgyi segítségen túl sokkal többre van szükségük.
Miközben a szomszédban harcok dúlnak, és az egymásnak feszülő indulatok napról napra egyre több véráldozatot követelnek, a legnagyobb vesztesek igazából a gyerekek. Ők azok, akik szétszakadt vagy megcsonkult családból érkezve hirtelen egy idegen ország huzatos pályaudvarán ébrednek. Nekik jött létre a szeretet parányi szigete, a Keleti ovi, ahol nemrég látogatást tettünk.
Amikor belépünk, először a csarnokban várakozó hatalmas tömegen kell átküzdenünk magunkat. A standoknál nagy zsibongás, dobozos üdítők, előre csomagolt élelmiszerek, kutyakonzervek sorakoznak előttem az asztalokon, aztán már látom is az ovirész bejáratát. A béke és megnyugvás szigetét kutatom, amolyan bekuckózós babasarkos hangulatot, de sajnos ezt hiába keresném most egy felfordult világban. A nyüzsgés itt állandó. Átjáróház van, hisz vonatok jönnek-mennek, cserélődnek az érkező menekültek. A folyosó két oldalán hosszú padok sorakoznak asztallal, ahová folyamatosan telepednek le új és új emberek gyerekekkel. Az egyik asztalon szétszórt színes ceruzák, papírlapok és színezők fölé boruló elmélyült gyerekarcok. Köztük egy mosolygós, idős hölgy, az önkéntesek sárga láthatósági mellényét viseli, csupa fény és csupa ragyogás ebben a felbolydulásban. A két ifjoncnak rajzol épp, közben jobb híján kézzel-lábbal magyaráz a papírból hajtogatott játékhoz.
– Sajnos elég régen tanultam oroszt, és az már nem elég a kommunikációhoz itt – szabadkozik Tolnai Éva, aki amúgy nyugdíjas tanítónő, és egyenesen a messzi Fejér megyéből, Sárbogárdról érkezett, hogy segítsen.
– Próbálom megmutatni nekik ezt a játékot: „Volt egyszer egy paprika. Paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán”- szavalja, közben nyílik a kis hajtogatott papírfigura, bontakoznak ki belőle a kézzel rajzolt, színes ábrák.
A két 7-8 év körüli gyerek nézi, hunyorít, aztán felnevet. Paprikából Jancsika lesz, aztán kiskirály, ez szavak nélkül is elég egyértelmű. Láthatóan tetszik nekik.
– Inkább a kisebbekkel foglalkozom, a nagyobbak már eljátszanak magukban, vagy a szüleikkel vannak. Csak nemrég érkeztem vonattal, mivel ingyen utazom, tudok jönni minden nap. Most már könnyebb, de amikor ma reggel először ide értem, első megilletődésemben szóhoz se jutottam, csak folytak a könnyeim. Annyi szeretet van itt, ahogy mindenki kérdi, miben segítsen, ez csodálatos. A gyerekek tündériek, azt a kislányt nézem épp, aki ott ül. Kicsit félénk, de mindjárt odamegyek hozzá, mutatok neki egy játékot, hátha felenged kicsit – közli a motivált hölgy, aki maga is nagymama, az unokája azonban már 17 éves, itt ezért újra kiélheti magát.
De ahogy körbepillantok, nem csak felnőtt önkénteseket látok. A 12 éves Bori az édesanyjával érkezett, hogy ő is részt vegyen. A sztrájk miatt ma nincs suli, ezért lehet itt, segíthet ruhát osztani, egyelőre még bizonytalanul álldogál az asztaloknál, de reméli, hogy hamarosan felenged, és a gyerekekkel is foglalkozni tud, mert nagyon szeretne segíteni.
Ahogy beljebb haladunk, játszósarkok következnek a berendezett folyosón nagyobbaknak, aztán kisebbeknek. A szőnyegeken gyerekek ülnek, fekszenek, mászkálnak, kezükben a frissen kiosztott gyümölcspüré vagy az ismert mackós töltött süti, egy kedves arcú anyuka tekintetébe kapcsolódik pillantásom. Szívesen leülnék melléjük, de sodor a tömeg, odébb húzódok, hogy ne legyek útban. A babaszőnyegen egy fiammal egyidős totyogó áll, erőteljesen püföli a játszóasztal szerkentyűit, közben durcás arcot vág, valami nagyon nem tetszik neki. Dackorszak, ismerős. Nem válogat, háborúban is ugyanolyan. Bal oldalt a babasarok következik, egy mózeskosáron akad meg szemem, mellette egy padon anyuka szoptat egy alig pár hónapos csecsemőt. Az ő arca nem kedves, inkább szomorú, elmélázó. Az ovi belsejében található egy ruhatárjellegű raktár, előtte sorakoznak azok az anyukák, akiknek bármire szükségük lehet. Egy önkéntes épp egy babakocsit maga előtt gurítva igyekszik kifele, mások kabátokat, ruhákat emelnek át a pulton az igénylőknek.
– Amint megérkeztem, beálltam, takarítottam, csináltam, ami jött – meséli Anita alázattal, aki amúgy hivatását tekintve ápolónő. – Fontos a rugalmasság, figyelni arra, hogy épp mire van szükség. Az igazság az, hogy rosszabbra számítottam, de jól bírom – meséli a lány, aki valószínűleg már szakmájából adódóan is hozzászokott a nehezebb helyzetekhez, és ezért könnyebben belesimul ebbe a támogató környezetbe – azt gondoltam, lelkileg megterhelő lesz. A gyerekek látványától nagyon féltem. Borzasztó őket ilyen helyzetben látni, de hozzá lehet szokni. Szeretnék segíteni nekik, ahogy tudok.
Közben egy anyuka halad el mellettem egyensúlyozva, fél kezében táska, másik karján egy plüss overálba bújtatott baba. Tekintete elgyötört, látszik, hogy mindjárt összeesik. Hátrébb lépek, hogy leüljön a babasarokba, miután letelepedik, hosszú percekig csak mered maga elé.
– Itt mindenkinek megvan a maga története – meséli Wolf Krisztina, az egyik alapítótag, koordinátor, amikor végre akad néhány perce – a legfiatalabb gyerkőcünk kilenc napos volt. Aztán jött nemrég egy család, kilencen voltak, mire ideértek, négyen maradtak. A többieket lelőtték útközben.
Segítünk mindenkinek, amiben csak tudunk. Levesszük, feltesszük őket a vonatról, vonatra, bőröndöt cipelünk, vonatjegyet veszünk. Éjszakára szállást szerzünk. Van két konténerünk, az egyik egy szoptatós, pelenkázós babasarok, ahol a gyereket fürdetni is lehet, a másik még kialakítás alatt áll. Ezeket a zebegényi segítőinktől és a kormányhivataltól kaptuk. Az oviban rengeteg játék van, játszósarok kisasztallal, székekkel, könyvek, kifestők, aztán a pelenkázáshoz, babaetetéshez is minden kellékkel rendelkezünk, van mikrónk, bébiételeink, tápszer, cumisüveg, pelenka, popsitörlő, popsikrém, mindenféle babakocsi. Nemrég állt mellénk a neves svéd bútorüzlet is, szállít nekünk mindent, amire szükségünk van.
Tudunk biztosítani védőnői tanácsadást, megadunk minden támogatást, ami az újszülött babákkal kapcsolatos. Ha kell, tudunk szolgálni hordozási tanácsadóval is, de ami a legfontosabb, hogy vigyázunk a gyerekekre, amíg a szülők intézkednek, jegyet vásárolnak, futkosnak.
Úgy gondolom, a legutóbbira van most a legnagyobb szükség. A nagy rohanás, pakolás, idegeskedés közepette ugyanis a gyerekekre nem jut elég idő. Pedig pont nekik van szükségük most hatalmas odafigyelésre az átélt traumák miatt. Pszichológust ugyan nem tudunk ilyen rövid időre biztosítani (a legtöbb család csak pár órát időzik itt), de minden más lehet oldó, gyógyító hatású. Például egy közös játék, ének, vagy egyszerűen csak egy hatalmas ölelés.
Tegnap például itt, az oviban egy nyolcéves forma kisfiú nagyon ideges lett, mert hirtelen túl sokanan nyüzsögtek körülötte. Megfogtam, átöleltem, és három perc múlva elaludt. De előfordult már máskor is, hogy egy kisgyerek nem akart kimászni az ölemből. Tegnap pedig kiskamaszaim voltak. Szerettek volna énekelni, hát Youtube-on kerestem nekik zenét, arra táncoltunk és énekeltünk együtt. Néztem is, hogy a tiniknek jó lenne beszereznünk néhány babzsákot ide a sarokba, ahol eldobhatják magukat, lazíthatnak.
Beérkezik egy vonat, Krisztina el is siet. Alig egy órája vagyok itt, de a nyüzsgés nem szűnik, jönnek-mennek anyák és gyerekek. Egy hordozási tanácsadó siet át a színen, rajta felkötött játékbaba (végre nem igazi csecsemő!), aztán egy ukrán tolmácshölggyel elegyedek szóba. Igazi jelenség csinos ruhájában, kalapjában, ahogy töri a magyart. Háborús túlélő ő is. Háromhónapos volt, amikor a szövetségesek felszabadították a tábort, ahol született Németországban. Megmentették egykor, ezért segít ő is. Az ovi Kapitánya, ahogy büszkén magát nevezi.
A fáradt anyuka overálos babájával most kicsit nyugodtabbnak tűnik, arca derült, ölében a kicsivel egy előtte guggoló másik gyerekkel barátkozik. Nézem a felhalmozott játékokat, a rengeteg mindent, anyagi és szellemi javak sokasága, amit önkéntesek, az utca emberei halmoztak fel egy hét leforgása alatt! Szinte hihetetlen, mire képes ennyi ember, ha összefog. Építenek, szerveznek, segítenek, és persze közben nagyokat sírnak együtt. Mert ez is a része, enélkül nem lehet feldolgozni ennyi stresszt. Sztarácsek Jázmin, a másik koordinátor mesél arról, ő miképp van ezzel:
– Minden nap vannak rendkívül megható és megrázó pillanatok, viszont számomra az a legcsodásabb, amikor látom a gyerekek és a szüleik arcán az örömöt, hogy ki tudják kapcsolni magukból az eddig történteket. Szerintem az a legfontosabb, hogy a gyerekeket kimozdítsuk abból a monoton stresszből, amivel ide érkeztek. A játék, a rajzolás nagyon jó terápia, kiélhetik benne a belső feszültségeiket, a történteket. Csak meg kell nézni pár rajzot, és látszik is, mennyi minden zajlik bennük – magyarázza a lány, aki amúgy maga is óvónő.
Jázmin két társával, Katona Flórával és Tímár Eszterrel közösen viszik a virtuális háttérmunkákat, melynek szintén hatalmas szerepe van:
– A közösségi oldalunk csoportjában nap mint nap jelezzük, hogy mire van szükségünk, és hihetetlen, de pillanatok alatt a Keletiben terem minden! Így mindenki szükségletét ki tudjuk elégíteni. A többiek négyen váltott műszakban mindig kinn vannak a helyszínen, a folyamatosan cserélődő önkéntesekkel. Önkéntes bárki lehet, csak szeretnénk, ha előtte regisztrálna a csoportban, és beírná magát az itt lévő táblázatba, hogy tudjuk, mikor számíthatunk rá.
Jázmin ezek után átküld pár képet. Bámulatosak. Hatalmas szívek, feliratok, ukrán és magyar zászlócskák egymás mellett. Minden ott van a rajzokon, ami fontos. A szeretet, a hála, felvillanó emlékképek sokasága.
Egy anya ringatja mellettem a kisfiát a karjában. Úgy 3-4 éves lehet a gyerek, a lányomnál kicsit fiatalabb. Óvatosan a mögöttem lévő utazóágyba helyezi. Betakarja, vigyázva, fel ne ébredjen. Elképzelem, milyen lehet itt az este, az éjszaka. Akkor is jönnek önkéntesek, akik az éjjel befutó vonatokat várják. A játszósarok alvósarokká alakul, a szőnyegre takarók és párnákkerülnek. Ha már túl késő vagy korai szállást keresni, gyerekek hajtják itt álomra a fejüket.
Gyerekek, akik egy jobb és békésebb világról álmodnak itt, a Keletiben, ezen az óvó és megtartó kis szigeten. Elképzelik, hogy ők is lehetnek Jancsikából kiskirályfik, akik tulipánokkal teszik szebbé a Földet.
UPDATE:
A Keleti ovi hétfőtől a szomszédos BOK csarnokba költözik. A szervezési munkálatok és az önkéntesrendszer lehet, hogy változni fognak, a változásokról a továbbiakban itt tudósítunk.
A Gyereksarok-Keleti Facebook-csoporthoz bárki csatlakozhat, figyelemmel kísérhetitek, mire van szükség.
Fotók: MTI – a Keleti pályaudvaron, de nem az oviban készült a felvétel, illetve a menekült gyerekek rajzai