Magyarországon törvényi szinten kifejezetten haladó szellemű a gyermekvédelem, a gyakorlati megvalósítás viszont már annál nehézkesebb. Miért fél sok iskola attól, ha valaki a jogaikról beszélne a gyerekeknek, és adatvédelmi szempontbó aggályos-e GPS nyomkövetőt kötni egy kisiskolásra?

Ezekről a témákról beszélgettünk a Hintalovon Alapítvány Gyerekjogi Központjának vezetőjével, Bárdossy-Sánta Nórával.

Anyanet: Az gyerekjogok tekintetében elég egyértelmű, hogy van még hova fejlődni a területen, de hogy látod: szükség volna több törvényre, vagy elég lenne, ha a meglévőket rendesen betartanák?

Bárdossy-Sánta Nóra: Ha csak a jogszabályokat nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy Magyarországon ebben a tekintetben elég jól állunk. Hazánk már nagyon korán, 1991-ben aláírta és ki is hirdette az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét, 1997-ben pedig kijött a gyermekvédelmi törvény, ami részletszabályokat fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy az állam, és az állam képviseletében a gyámhatóság mit tehet, ha egy gyermeket mondjuk bántalmazás ér. Ez a jogszabály mondja ki 2005 óta, hogy zéró tolerancia van a gyermekeket ért bármiféle fizikai vagy szóbeli bántalmazás, szexuális kizsákmányolás, elhanyagolás ellen. Korábban a gyermekvédelmi törvény csak annyit mondott ki, hogy a gyermeket nem lehet alávetni kínzásnak vagy embertelen bánásmódnak, 2005 óta azonban egyértelmű, hogy nem lehet a gyereket pofon ütni, érzelmileg bántalmazni. Szóval a jogszabályok szintjén ez a terület elég jól van már szabályozva.

Az a baj, hogy ennek a gyakorlati alkalmazása nem egyszerű, hiszen a gyermekvédelmi törvény nem tartalmaz olyan hátrányos jogkövetkezményeket, amelyek kimondanák, milyen következményekkel jár, ha valaki rendszeresen pofon veri vagy elhanyagolja a gyerekét. Nyilván vannak egyértelmű helyzetek, amikor már a gyermekvédelemnek be kell avatkozni, ekkor történik a védelembe vétel vagy a gyerek kiemelése a családból, de azzal már nem foglalkozik a törvény, hogy hogyan lehetne máshogy csinálni, jó javaslatokat egyáltalán nem fogalmaz meg.

A: Emlékszem, amikor ez a jogszabály kijött, és viszonylag nagy port vert fel, azt mondták, azért nincs a törvényben egyértelmű jogkövetkezmény, mert a cél nem az, hogy börtönbe küldjék azt a szülőt, aki a gyerek fenekére csap, hanem a szemléletformálás. Szerinted ez a szemléletformálás azóta végbement?

B–S N: Valóban ezt mondta akkor a parlamenti képviselő, hogy nem a szülőket szeretnék “tömött sorban börtönbe küldeni”, hanem azt, hogy elterjedjenek azok a resztoratív nevelési technikák, amelyek nem a szóbeli vagy fizikai fenyítésről szólna. Sajnos az elmúlt 16 évben semmi hivatalos segítséget, módszertani útmutatót nem kaptak a szülők azzal kapcsolatban, hogyan lehet a kézlendülés helyett szavakkal, tettekkel segíteni, nevelni a gyereket, így a pozitív technikák, módszerek sem igazán terjedhettek el.

Az északi országokban már a 70-es években voltak ilyen kampányok, hogy a szülők ne verjék a gyerekeiket. Itt nem csak rátették a tejesdobozra az üzeneteket, hogy ne üsd meg, ne bántsd, hanem ott volt mellette egy éjjel-nappal hívható telefonszám, amelyet bármikor tárcsázhattak az ideges, tehetetlen szülők. Pusztán attól, hogy valaki meghallgatta őket, és lehetőségük volt lenyugodni, már sokkal kevesebb bántalmazás történt. Hiszen tudjuk, egy szülő rengetegszer kerül váratlan, nehéz helyzetbe a gyereknevelés során, és olyan jó lenne akkor nem csak azt tudni, hogy hogyan nem szabad reagálni, hanem azt is, hogy mit tehetünk helyette. Valóban sok pszichológiai könyv jelent meg a témában például Vekerdytől, de aki nem olvas ilyesmit, az egyedül maradhat a problémájával. Úgyhogy ebben a témában még biztos, hogy fejlődhetne a közvélemény.

A: Mi a jellemzőbb: a gyermekvédelmi törvények követik a közvélemény változását, vagy épp ellenkezőleg, le kell úgymond nyomni ezeket az emberek torkán?

B-S N: Erre nem lehet egyértelmű választ adni. Az 1924-es Genfi Egyezmény volt az első gyermekjogi nyilatkozat, és ebben az időben már léteztek olyan szervezetek, amelyek nagyobb hangsúlyt kívántak fektetni a gyermekek védelmére. Közben volt egy világháború, és gyorsan kezdett változni a társadalom. Az ENSZ 1959-ben adott ki egy Gyermekjogi Nyilatkozatot, amely az 1989-es Gyermekjogi Egyezmény előszobájának tekinthető: ebben már ugyanezek az alapelvek voltak lefektetve, amelyek ugyan még nem voltak kötelező érvényűek, de egyre nagyobb hangsúly kezdett helyeződni a gyermekek érdekeire. A kettő között eltelt harminc évben fokozatosan változott a világ ahhoz, hogy az Egyezmény végül megszülethessen.

Tudni kell, hogy ez a Gyermekjogi Egyezmény csak nagyon általános szabályokat fogalmaz meg. Azt sem mondja ki, honnan számít a gyerekkor: van, ahol már a fogantatáskor, tehát az abortusz sem megengedett, máshol az élveszületéstől. Ami egyértelműen kimond, hogy 18 éves korig mindenki gyereknek számít. A többi inkább nagyon általános szabály, mert a nemzetekre bízza például a büntethetőségi korhatárokat.

Bárdossy-Sánta Nóra

A: A különböző gyerekjogi törvények hatására változott bármi a gyakorlatban?

B-S N: Nagyon lassan. Például az 1997-es gyermekvédelmi törvény szabályozza a védelembe vétel, nevelésbe vétel körülményeit, és 2014 óta főszabály szerint elvileg nem lehet 12 éven aluli gyermekeket gyermekotthonban elhelyezni, hanem ha kiemelik őket a családból, akkor nevelőszülőkhöz kellene kerülniük Ez megint nagyon szépen le van írva a jogszabályban, de a gyakorlatban nincs elég nevelőszülő. Nekünk is van több olyan ügyünk, ahol 5-6, vagy akár 3 éves gyereket is gyermekotthonban  helyeztek el. Ilyenkor jelezzük a hatóságoknak, hogy ez szembemegy a jogszabályokkal, akik viszont azt válaszolják, hogy értik a problémát, de nem tudnak mit tenni, nincs nevelőszülő. Ezekkel nagyon nehéz szembesülni a mindennapok folyamán.

Hogy mennyire szorult vissza a családon belüli testi fenyítés a zéró tolerancia hatására, azt különböző kutatásokból tudjuk. Egy 2013-mas UNICEF felmérés során gyerekeket és szülőket kérdeztek meg arról, hogy egy pofon belefér-e, és ekkor még öt szülőből három azt felelte, hogy igen, és a gyerekek több mint fele sem tartotta ezt problémának. Egy-két évvel ezelőtt az Alapítvány végezte a Te hogy látod? kutatást, ahol 5 300 gyereket kérdeztünk arról, hogy milyen Magyarországon gyereknek lenni, és ott már azt láttuk, kevesebb gyerek tartja rendjén valónak, ha őt megütik.

A: Az iskolákban tapasztalható fejlődés az elmúlt harminc évhez képest?

B-S N: Az iskolákban egyre nagyobb az érdeklődés, egyre többen kérik, hogy küldjünk nekik olyan ismeretterjesztő anyagot, aminek a segítségével a pedagógus tud erről a témáról beszélgetni a gyerekekkel. Vannak tehát olyan iskolák, ahol fontosnak tartják, hogy a gyerekek tudjanak arról, hogy vannak jogaik, és arról is, hogy ezek a jogok csak addig terjednek, amíg másokat nem bántanak vele. Vannak azonban olyan iskolák is, akik teljesen elzárkóznak a témától, attól félnek, hogy ha a gyerekeknek beszélünk a jogaikról, szemtelenebbek lesznek, vissza akarnak majd élni ezekkel. Ez azért szomorú, mert így a gyerek nem csak arról nem hall, hogy vannak jogai, hanem arról sem, hogy az osztálytársaknak, a szülőknek és a pedagógusoknak is vannak, és mindenki jogai addig tartanak, ahol a másé kezdődik. Hogy csak akkor tudja elvárni, hogy ne bántsák, meghallgassák a véleményét, ha ő is meghallgatja az osztálytársát, nem bántja a pedagógust, nem szól vissza a szüleinek. Akkor lesz felelős, jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező felnőtt, ha mindezekkel tisztában van.

A: Tehát a mai napig létező elgondolás, hogy a gyereknek nem kéne a jogairól tudni?

B-S N: Inkább azt mondanám, hogy létező félelem az, hogy vagdalkozni fognak a jogaikkal, hogy márpedig akkor ő bekiabálhat az órán, mert neki joga van elmondani a véleményét, vagy joga van kimenni az óráról. Persze, joga van kimenni óráról a mosdóba, vagy inni egy kortyot, vagy elmondani a véleményét, de ezt csak úgy teheti, ha közben nem zavarja az óra menetét, és nem akadályozza a társait abban, hogy az órát hallgassák, vagy elmondják a saját véleményüket. Egy-egy ilyen gyerekjogi órán el szoktuk mondani azt is, hogy meddig terjednek a jogaik.

A gyerekek egyébként nagyon aranyosak szoktak lenni, mert meg szokták kérdezni, hogy akkor gyerekmunkának számít-e az, hogy nekik otthon el kell mosogatni? Nyilvánvaló, hogy ez nem gyerekmunka, nem minősül kizsákmányolásnak, ez sokkal inkább a társas együttélés egy szabálya.

A: Jó, hogy említed a gyerekmunkát. Ez akár jogszabályi értelemben, akár a kereső tevékenység tekintetében mennyit változott az elmúlt évtizedekben?

B-S N: A jogszabály egyértelműen kimondja, hogy 16 éven aluli gyerek főszabály szerint nem végezhet keresőtevékenységet, 15 éves kortól kivételesen pedig csak iskolai szünetben és szülői beleegyezéssel dolgozhat. Létezik azonban egy szürke zóna, például az, ha a gyerek besegít a családi vállalkozásba, mondjuk palacsintát süt a családi büfében, vagy paradicsomot szed a földeken. Ezek mind egyedi esetek, amelyekre nem lehet általános szabályt ráhúzni. Semmi gond nincs azzal, ha egy gyerek szívesen segít, mindaddig, amíg az alapvető jogai – a tanuláshoz és a pihenéshez való joga – nem sérül. Jó buli lehet az unokatesókkal palacsintát sütni, ha mellette tud pihenni, a barátaival lenni, de ha napi 12 órában áll a tűzhely mellett, és mellette még kiabálnak is vele, vagy ha minden nap iskola után megy a földekre, az már bőven problémás. Nagyon nehéz kérdés ez, mert sok családban, és sok vidéken ez még a mai napig általános gyakorlat, és ezért van nagy felelősségük a helyi gyermekvédelmi szakembereknek, akik ismerik a családot és az ottani szokásokat is. Az ő feladatuk felismerni, hogy hol az a határ, amíg ez még oké, és mikortól számít már kizsákmányolásnak.

Az elmúlt 15-20 évben lett egyébként egyértelmű széles körben, hogy attól, hogy valaki gyerek, még nem másodrendű állampolgár, és nem lehet munka szintjén sem bármit megtenni vele. Az elmúlt évtizedekben mondták ki, hogy a gyerek nem terhelhető annyira, mint egy felnőtt. Ez alól kivétel a művészeti terület, például a gyerekszínészek esetében. Ilyenkor a szülő felelőssége is hatalmas, mert néha neki kell látnia, hogy hiába szeretne a gyerek folyamatosan castingokra járni, és szerepelni, ha mellette nem tud tanulni és pihenni. A gyerekjogi egyezmény itt is zseniálisan a gyerek mindenek felett álló érdekét említi, aminek a figyelembevételével kell a szülőnek a döntéseket meghozni, hiszen minden gyerek és minden család egyedi, ami az egyik esetben működik, az a másikban már nem feltétlenül.

A: Ilyenkor kié az a pénz, amit a gyerek megkeres?

B-S N: Ez pont egy olyan jogterület, ahol még lenne mit szabályozni. Követendő példa lehet az az amerikai gyakorlat, melyet Kalifornia Állam hatályos jogszabályai Cogan Act-nek neveznek. Ez a jogszabály előírja, hogy a gyermek jövedelmének legalább 15%-át a neki elkülönített számlán kell kezelni, és 18 évesen elérhetővé tenni számára. Magyarországon ilyen jogszabályi rendelkezés ma még nincs, 18 éves kor alatt a gyerek minden ügyében a szülő a törvényes képviselő, jog szerint a szülő dönti el, mi a gyerek érdeke, és a pénz, amit megkeres, az a szülőé. A nemzetközi tendenciákból már látjuk, ebben a témában az elkövetkező években lesznek is perek.

A: Beszéljünk még azokról az alkalmazásokról, amelyeket ha feltelepít a szülő a telefonra, akkor elolvashatja a gyerek levelezését, és GPS-en nyomon követheti, merre jár. Ez aggályos gyerekjogi szempontból?

Abszolút aggályos, hiszen a magántitok védelme a gyereket is megilleti. Egy gyereknek is lehetnek titkai. Sokkal célravezetőbb lenne megtanítani már nagyon kicsi korban a gyereknek, hogy vannak jó és rossz titkok, és ez utóbbiakat nem érdemes magában tartani. Ha sikerül kiépíteni a bizalmi kapcsolatot, akkor remélhetjük, hogy a rossz titkokat a gyerek el fogja nekünk mesélni. Ezek a programok viszont hamis biztonságérzést adnak a szülőnek. Azok az okosórák, ahol nézni lehet, hogy merre jár a gyerek, épp miről beszélget, mindenképpen problémásak adatvédelmi szempontból. Lehet persze erre azt mondani, hogy 18 éves korig a szülő felelős a gyerekért, és mindent tudnia kell róla, de normális kapcsolat kiépítésével, és a bizalom megteremtésével hosszú távon minden szereplő csak jobban jár. Teljesen más érzés, ha elmagyarázzuk neki, miért szeretnénk, hogy biztonságban legyen, mint ha ráadunk egy nyomkövetőt, amit úgyis egy pillanat alatt kijátszik. Az őszinte beszélgetést egyetlen szoftver sem helyettesítheti.

Borítókép: freepik.com