Felelőtlenség vagy bizalom? Ezért nem követem nyomon GPS-en a gyerekeimet

Két-három évvel ezelőtt egy ismerősöm büszkén mutatta nekem a családi nyomkövető rendszerét. A családtagok telefonja össze volt kötve, így elég volt egy pillantás, és máris látta, ki hol van: a férje elvileg dolgozott, de úgy tűnik, kiugrott a szomszéd kisboltba, a lánya, aki az ország másik felén tanult egyetemen, épp úton volt az iskolából a kollégium felé, a fia pedig rendben ült a fizikaórán.

Nekem a hideg futkározott a hátamon. A gyerekeim akkor még egyáltalán nem voltak önjáróak, de azonnal tudtam, hogy ezt a lehetőséget soha nem fogom igénybe venni. Az azóta eltelt néhány év alatt ők is kiskamaszok lettek, egyre szélesebbre nyílik előttük a világ, egyedül járnak iskolába, edzésre, ahogy jön a jó idő, egyre többet bandáznak a parkban. Telefonjuk van, nyomkövető azonban nincs rajta, és nem is tervezem. Okosóráról pedig szó sem lehet.

Személyiségi jogok vagy biztonság?

A 90-es években jártam iskolába, amikor egyre több szó kezdett esni a gyerekek személyiségi jogairól. Mi már tudtuk, hogy a tanárnak nincs joga elolvasni az órai levelezésünket – nem is fordult ilyesmi elő, ha rajtakapott minket, egyszerűen kidobta az üzenetet a kukába -, a szüleink jó esetben már nem turkáltak az íróasztalfiókunkban, és nem hallgatóztak a becsukott ajtó mögött, ha átjött hozzánk a barátnőnk. Ha elmentünk valahova, elmondtuk, hol leszünk, és az esetek nagy részében valóban ott is voltunk. Néha persze nem: az önállósodás és a szülőkről való leválás egyik fontos állomása, hogy nem kötünk mindent az orrukra.

Ma, amikor ez a téma még hangsúlyosabb, döbbenetes, hogy nyíltan azzal reklámozzák a gyerekórákat, hogy segítségükkel bele lehet a gyerek beszélgetésébe hallgatni, így rögtön megbizonyosodhatunk arról, valóban ott van, ahol állítja. Miközben a csapból is a magánélethez való jog folyik, és kulturált szülőnek eszébe sem jutna a gyerek naplóját olvasgatni, vagy az üzenetei között kutatni, semmi kivetnivalót nem találunk abban, hogy a már önállóan közlekedő, tehát minimum 10-12 éves gyereket gyakorlatilag lehallgatjuk. Természetesen kizárólag az ő érdekében.

A szülői kíváncsiság pedig határtalan. Először csak a “biztonság kedvéért” hallgatunk bele a gyerek beszélgetésébe, később rájövünk, hogy így akár észrevétlenül bepillantást nyerhetünk az iskolai életbe is. Leginkább ez az oka, hogy Németországban 2017-ben be is tiltották a gyerek okosórákat: a szülők rendszeresen arra használták ezeket az eszközöket, hogy lehallgassák a tanórákat, ami illegális cselekménynek minősül. Kis adalék: a német gyerekek nagyságrendekkel önállóbbak a magyaroknál, semmi kivetnivalót nem találnak abban, ha egy 5-6 éves egyedül jár óvodába.

 

A Nagy Testvér mindig figyel

A folyamatos online jelenlét, életük minden pillanatának dokumentálása és közzététele a mai gyerekek számára olyan természetes, mint a levegővétel. Ebbe nőttek bele, semmi kivetnivalót nem találnak benne. Különösen igaz lehet ez arra, akinek a szülei is szívesen teszik közzé az egész életüket a neten, és akinek már ovikezdésre átláthatatlanul nagy digitális lábnyoma van. Én mégis azt szeretném, hogy tudják: nem természetes, ha mindig figyelik őket. Hogy nem kell mindig, mindent elmondani. Ami fontos, azt igen. De van egy nagy terület, amit nem. Ahogy egy négygyerekes barátnőm fogalmazott, amikor a fia egyedül kezdett hazajárni az iskolából: “Megbeszéltük, hogy tanítás után egyből hazajön. Tudom, hogy ennek ellenére néha beugrik majd a haverokkal az ellenkező irányban lévő pékségbe, vagy negyed órát ott marad a játszótéren. Viszont szeretném neki meghagyni a szabadságot, hogy ezeket ő mesélje el, ha szeretné.”

A GPS nyomkövető nem ad mást, mint egy hamis biztonságérzetet. Mivel kamera – egyelőre – még nincs rajta, annyit látunk, hogy maga az eszköz hol van. Valószínűleg a gyereken. A bajtól viszont nem védi meg. Ugyanúgy elütheti az autó, fejre állhat a biciklivel, ha pedig ad absurdum elrabolják – spoiler: nem fogják – a rabló is ért annyira ezekhez az eszközökhoz, hogy az első dolga legyen levenni a gyerekről, és bedobni az árokba. Amíg nem nézem ki a gyerekemből, hogy nem megy el minden vadidegennel, egyértelmű, hogy nem engedem el egyedül.

A kontroll, ami megöli a bizalmat

A végső érvem a gyerek bármilyen nyomon követése ellen, hogy végiggondoltam, én mit csináltam volna, ha a szüleim ilyet kötnek rám? Nyilván leveszem, átadom a barátnőmre, leteszem a lakásában, bármi. De kell ez? Egészséges dolog akármilyen életkorban konkrét hazugságra kényszeríteni a gyereket, aki csak egészségesen önállósodni szeretne? Ha én kamaszkoromban valamit nem akartam otthon elmondani, nem mondtam el. De nem hazudtam. (Vagyis csak ritkán). Megvolt a szabadságom, hogy annyira avassam be őket, amennyire szeretném. Ezzel nem éltem vissza: az ételem 80 százaléka nyitott könyv volt előttük. Ott volt viszont a maradék 20 százalék, amiről nem kellett tudniuk, ami az én magánügyem volt, és amivel kapcsolatban az egyetlen dolguk az volt, hogy megbízzanak bennem.

Ezt szeretném elérni a gyerekeimnél. A bizalmat. Hogy ne azért legyek tisztában az életükkel, mert kémkedem utánuk, hanem mert megtisztelnek azzal, hogy beavatnak. Bár még a kamaszkor nagy része előttünk van – 10 és 12 évesek -, egyelőre úgy tűnik, jó úton járunk. Ha pedig nem számol be arról, hogy az iskolából hazafelé még megállt a barátnőjével beszélgetni a sarkon, vagy beugrott a kisboltba egy nyalókáért, nem dől össze a világ. Ennyi szabadság egy gyereknek is jár.

Borítókép: mon83bg/pixabay