Apuka: Instan család „made in magyar”
Nem, nem ez lett volna a heti témám. A lényegtelen dolgokról olvashattatok volna, de Apuka friss és mély nyomot taposott ránk, így nézzétek el nekem a témaváltást.
Ahogy oly sok dolgot gyűjtögetünk az életben, így az apukákból, nagypapákból is van bőven. Amikor mozaik családról írnak a szakértők, nem térnek ki a puzzle felállásra, mellyel mi is rendelkezünk. De in medias res, vagyis csapjunk a lovak közé.
Az imént hagyták el szerény hajlékunkat a rendőrök. Bár a gyermekeim elég durva családokból jönnek, de kivételesen az én biológiai apámat keresték rajtam. A nem épp erkölcsi életet élő felmenőmről szerencsére semmi hírem nincs, így érdemi információval nem szolgálhattam nekik, de mégis… Zavar, hogy ezt a részét az életemnek még mindig hordoznom kell. Zavar, hogy egy lapon említhetnek – pusztán a nevem és származásom miatt – egy olyan emberrel, akinek az értékrendjével soha nem tudtam azonosulni. Az elmúlt negyven egynéhány évben volt bőven részem hasonló élményekben, de szembesülni mégsem olyan egyszerű.
Persze, a pocsék élményeket fordítsuk jóra. Hogy miért kellenek ezek a tapasztalások? Amikor majd a gyerekeimnek mesélünk a szülőapákról, az érzelmi megközelítés elég alapos lesz.
Elmesélem majd, hogy az ő apjuk kicsoda. Arról, aki már csak papíron létezik, megmutatom a fényképet. Ha megrökönyödnek, esetleg kérdéseket tesznek fel, őszintén fogok válaszolni.
– Ahhoz, hogy ma együtt legyünk, ezek a szülőapák kellettek. De a felnevelésetekhez már nem. Nézzétek, nekem is van szülőapám. (Tudjátok, aki miatt a szimpatikus rendőr bácsik itt jártak egyszer.) Ő nem tudott eléggé szeretni ahhoz, hogy most a nagypapátok legyen. Helyette kaptuk a másik papát, aki viszont nagyon szeretett titeket, aki engem a kislányaként nevelt. Ő már az Égi Családunkban van. De a szülőapámnak volt sok más fontos dolog az életében, és így alakult ez nálatok is.
Közben kitérek majd Négyesünk apjára, az összes vér szerinti szülőnk közül az egyetlenre, aki a kapcsolattartási-rostán fennmaradt. Előrehaladott évei ellenére rendületlenül megérkezik minden hónapban, hogy találkozzon a gyerekeivel. Nem minősítem ezeket a láthatásokat, de higgyetek el nekem, örültök, hogy ilyenben nincs részetek! (Ha meg van, akkor tudjátok, miről beszélek.)
Sokáig minden porcikám frászt kapott ettől a felállástól. Jöttek a vér szerinti szülők, akik agyon abajgatták a kicsinyüket, és elmondták, hogy nálunk egyébként csak megőrzésen van a gyerekük. Biztosan a saját tapasztalatú gyerekkorom abnormalitása is közre játszott, hogy rosszul voltam, vagyok ezeken az alkalmakon.
Gyerekként, ha apámnak úgy tartotta kedve – és nem akkor, amikor lehetett volna – megjelent az életünkben. Úgy három évente esett le neki, hogy az első házasságából is vannak gyerekei. Olyankor előadta a Nagy Magyar Apát, és volt minden, ami szemszájnak ingere. Nem csodálom, hogy anyám rosszul volt, és mi kezelhetetlenek lettünk hetekre.
Most ugyanezt játsszuk neveltkéinkkel, azzal a különbséggel, hogy szerencsére ezekkel az apukákkal nem volt élettársi kapcsolatom.
Tudom, hogy anyám mindent megtett a csalódásaink elkerülésére. Próbálta bebizonyítani, hogy Apuka egyetlen szava sem hihető, és akkor is hazudik, ha kérdez. Gyerekként nagyon rossz volt ezt hallgatni. Saját tapasztalatom nem sok volt még. Nem éreztem azt, hogy nekem mindenképpen kéne apa, jól megvoltunk nélküle. Mégis a nevét viseltem, a szüleit szerettem, az unokatestvéreim hiányoztak.
Kamaszként, aztán már gyerekes anyaként adtam apámnak lehetőséget a bizonyításra. Elrontotta. Kegyetlenül. Nem érzek semmi haragot iránta már. Az egyetlen, ami vele kapcsolatban felmerül bennem: a semmi.
Az Apukám meghalt. No nem ez a rendőrök által keresett fószer. A nevelőapám, aki 14 évesen került az életembe. Ő volt a ballagásomon, ő kísért az oltárhoz, ő volt ott mellettem, amikor az első férjem meghalt. A második esküvőmön is büszke volt rám. Imádta azokat az unokáit, akiket én adhattam neki. Ő lett az Apukám, az igazi.
Ahogy a gyerekeimnek a férjem az igazi apukájuk. Tudom, hogy lesz idő, amikor a bőrükön kell megtapasztalniuk a saját szüleik korlátait. Ott leszünk, amikor Négyes először ráeszmél, hogy a nevén kívül semmit nem tud róla a szülőapja. A háttérben állunk majd, amikor élőben akarja majd a tesópár először látni a vér szerinti apjukat. Nem szabad kommentelnünk majd, amikor rájönnek a különbségre, ami köztük és a jelenlegi életük közt van.
Ki kell majd bírnunk, amikor szeretni kezdik őket. Amikor ők is esélyt adnak. Amikor hinni kezdenek, és a csalódásokkor is. Nem mondhatunk ítéletet. Nehéz lesz. Mocskosul nehéz.
Akkor majd újra olvasom ezt az írást, és rájövök, végig tudjuk csinálni. „Csakazértis”. Szeretetből.
