A szülinapos Ungár Anikó: legalább egy órára hagyd magad elvarázsolni!

Az illúziók nagymesteréről, Ungár Anikóról már egészen pici korában kiderült, hogy színpadra termett. Bűvészkedni apukájától tanult, anyukájától pedig az eleganciát, a tartást és az optimizmust örökölte. Mindig mer újítani, és vallja, ma egy bűvésznek össze kell kacsintania a közönséggel. Azt sem hisszük el neki, hogy január 11-én a 75. születésnapját ünnepli.

-Az egész életedet körüllengi a titokzatosság, a varázslat. Pedig a családodnak, sőt olykor neked sem jutott könnyű sors.

– Bizony voltak szívszorító történetek. Amikor apukám – Örkény Istvánnal együtt – 1945-ben, négy év után hazatért a munkaszolgálatból, a szombathelyi házukat tárva-nyitva, üresen találta. Gyakorlatilag az egész családja, rokonsága Auschwitzban maradt. Apukám erről soha nem akart beszélni. Amit tudok, azt mind anyu mesélte. Ő egyébként grazi volt, Ausztriában ismerkedett meg apuval 1936-ban, és miatta jött át Magyarországra. A mai napig a család régi damaszt abroszát és szalvétáit használom, amikben benne van apu nővérének, Ungár Rózsinak a monogramja.

– Apukád nagy sportember hírében állt, asztaliteniszezett, később a teniszválogatott szövetségi kapitánya volt. Te miért nem lettél sportoló?

 – Apukám engem is tanított teniszezni, de nagyon exhibicionista kislány voltam. Azt mondta, nincs bennem elég kitartás a sporthoz, és lábujjhegyen nem lehet teniszezni. Így inkább a művészi pálya felé orientálódtam. Persze tudok teniszezni, de soha nem versenyeztem.

– Ha jól tudom, bűvészkedni is apukád tanított.

– Igen, azt gondolta, hogy az jobban illik hozzám, mint a sport. Felismerte, hogy tehetséges vagyok benne. Az már fél boldogság, ha a gyermeked azt csinálhatja, amihez kedve és érzéke van. Nagy teher, ha valakinek olyan munkából kell eltartania a családját, amit nem szeret.

– Sportban könnyű mérni a tehetséget. Egy bűvésznek miben kell jónak lennie? Kiállásban, esetleg kézügyességben?

– Kiállásban! Amikor valaki felmegy a színpadra, akkor a tehetség rögtön megmutatkozik. Akinek nincs olyan személyisége, kisugárzása, nem tud adni magából, annak nincs értelme ezt a pályát választani. Volt egy bűvésziskolám, és én mindig megmondtam a szülőnek, ha a gyermeke nem igazán volt tehetséges. Javasoltam, hogy próbálja más irányba terelni. Ez persze üzleti szempontból nem volt jó húzás.

– Te azt is elhiteteted velünk, hogy bűvészkedni könnyű, egyszerre vagy a színpadon elegáns és laza.  

– Ma bűvészettel foglalkozni nem lehet nagyképűen, tudálékosan. Érzékelni kell, hogy mi zajlik körülöttünk a világban. A kor vívmányait, a technika csodáit nem söpörhetjük le. Tudnunk kell, hogy ma a közönség jobban a trükkök mögé lát, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Intelligensnek kell lenni, összekacsintani a nézővel: ok, tudod, hogy mi történik, de egy órára hagyd magad elvarázsolni, maradj az illúziók világában!

–   Láttál olyan trükköt, amit nem tudtál megfejteni?

– Nem! Lehet, hogy nem tudtam pontosan a technikáját, de megközelítőleg sejtettem. Ám a bűvészetben nem ez a lényeg!

– Nem zavart, hogy tanítás során  le kellett számolni az illúzióval?

– Általában 10-12 éves korú gyerekeket tanítottam. Az elején elmondtam nekik, ha csak a trükköket szeretnék ellesni, akkor rossz helyen vannak. Megfogalmaztam nekik egy bűvészesküt, ami által egy kicsit beavatottnak érezhették magukat. Benne volt az is, hogy titkot őrizni kötelesek. Kértem, hogy még a szülőknek, a barátoknak se mondják el a trükköket, mert épp a legfontosabbat veszik el tőlük, a hitet, az illúziót.

– A szépséged titkát is sokan próbálták megfejteni. Mesélted, hogy az eleganciád, a megjelenésed anyukád példájából gyökerezik. Hogy viselkedett, milyen volt ő a mindennapokban?

– Sosem láthattad őt otthonkában. Ez nem merevség volt a részéről, hanem tartás, tisztelet a másik felé. Nem felejtem el, amikor már elmúlt 100 éves, otthonában ápolónők segítették. Rosszul élte meg, amikor már nem látott, és a szürke kockás szoknyához barna harisnyát vett fel. Mindenből a legjobbat hozta ki, sose esett kétségbe, a legapróbb dolgoknak tudott örülni, és engem is arra tanított, hogy vegyem észre a szépet.

– Életed során többször kemény helyzetekben kellett helytállnod. Ezek szerint a tartást is anyukádtól örökölted.

– Igen! Anyukám sokat mesélt a fiatalkoráról, a szerelmeiről, a sérelmeiről és a vidám élettörténeteit is megosztotta velem. Így azt is tudom, milyen volt kislánynak vagy fiatal nőnek.

– Mi az, amivel téged el lehet varázsolni?

– Egy különleges személyiség mindig képes elvarázsolni.

Ungár Anikó még többet mesélt karrierjéről, a családjáról az Ásó, kapa, nagyharang című műsorban.

A híres bűvész a szokásosnál többet mesélt magánéletéről, így férjéről, Baronits Zsoltról és az ő elvesztéséről is:

– Fantasztikus apa volt, de sajnos Gábor csak 10 éves koráig élhetett vele. Azt mondja néha: az hiányzik neki igazán, hogy nem tudott vele úgy beszélni, mint férfi a férfivel. Szívszorító erről az időszakról mesélni. Gábor látta őt a terápiák után haj nélkül, elesetten. Nagy érdekes, hogy fél évvel Zsolt halála előtt a 9 éves fiam odajött hozzám, és megkérdezte: mama, a papa betegsége halálos? Ez a tiszta kérdés olyan mélyen érintett, hogy nem tudtam neki hazudni. Azt válaszoltam, hogy igen, ez egy halálos betegség, de vannak rá gyógyszerek, és azon vagyunk, hogy a papa kijöjjön belőle. Így Gábort nem érte váratlanul, amikor fél évvel később azt kellett vele közölnöm, hogy a papa már nem jön vissza. Emlékszem, ezt egy augusztusi napon a kertben mondtam meg neki. Ő elbújt egy bokor mögé, majd amikor visszajött, egy zsebkendővel letörölte a könnyeimet…

A teljes adást itt tudjátok meghallgatni:

Kapcsolódó tartalom:

Kertész Edina: Ha eltiltom a gyerekeket a kütyüktől, akkor nemet mondok a világ egy részére Hallgasd meg, hogyan rappel Scherer Péter A kuflik és az Akármi mozifilmben! 15 érdekesség a karácsonyról: ezeket lehet, hogy még Te sem tudtad Múzeum, állatkert, kirándulás: a legjobb családi programok a hosszú hétvégére