A pánikbetegségről őszintén: utazzak vagy ne?
16! Ennyi éve nem tettem a lábam a fővárosba. Pont ennyi idő alatt az újszülött gyerekemből nagy, lakli, visszabeszélős kamasz lett. Legutóbb még a másik férjemmel voltam „fönt”, még kezdő családanya voltam.
Igen, egyetlen budapesti eseményre nem mentem másfél évizede, és akkor sem voltam ott, amikor a fiam fellépett valamelyik színházi előadásban. Nem voltam jelen a barátaim esküvőjen, és sosem láttam még az iskolás gyerekeiket sem. A kedvenc zenekarunk nagykoncertjeit nélkülünk rendezték meg.
A második férjem már úgy vállalt, hogy tudta, a városunk tábláját nem hagyom el. Az együtt töltött tizensok év alatt ez sokat változot…. de, kéne mennem Pestre.
A kamasz lányom ott tanul, így mégsem tehetem meg, hogy az elkövetkező években sosem megyek fel hozzá, és majd csak online kapcsolaton keresztül veszek részt a ballagásán. Na jó, addig még van pár év, de… akkor is, itt az ideje szembenéznem a helyzettel.
A kórságom neve: kevert szorongásos depresszió, vagyis pánikbetegség. Mondhatnám, hogy kikérem magamnak, már évek óta semmi bajom! Én igenis gyógyult „buggyant” vagyok. Hát, a nagy mellényemet levetkőzve, rájöttem, hogy a pánik is olyan, mint az alkoholizmus: tünetmentes vagyok, de gyógyult – szerintem – soha nem leszek.
Az elmúlt 16 évben megtanultam kimenni a házból (már többször is), és normális életet élni. A pszichológusom a megmondhatója, hogy mekkora utat tettem meg, és most tényleg nem különbözök a bevásárlóközpontban sorban állóktól. Családanya vagyok, gyerekeket koordinálok, sárkánykodom a férjemmel, hétszemélyes autót vezetek, és a komfortzónám sokkal tágabb, mint bármikor eddigi életem során – úgy 2002 óta.
„Normális” embernek ez nem okoz gondot. De egy szorongásosnak? Akinek élénk a fantáziája? Aki bármilyen vérzést csillapít, de egy utazás GONDOLATÁTÓL képes 10 évet öregedni és őszülni?
Itt van a kutya elásva: milyen gondolatokat generálok az utazás mellé?
Rémeseket, mondhatom. Felidézem az összes rémálmomat, ami lassan negyed évtized alatt éjjelente beköszöntött hozzám. És a megőrülés különböző lépcsőfokait veszem számba. Igen, mégis maradt abból a tisztességes pánikból a régi „szép idők” emlékére.
A trenírozás folyamatos. A jó irányba is. Ugyanis sok mindent tanultam a viselkedésterápián:
- A gondolatok csak gondolatok, a légynek sem tudnak ártani. Nemhogy valóssággá válni.
- A negatív képzeteimet ki tudom ütni jókkal.
- Tudok a szuper pesti élményeimre emlékezni!
- Végre találkozhatok az ezer éve nem látott barátaimmal!
- Elmehetek az IKEÁBA!
És nem utolsó sorban, elvihetném a családom az Állatkertbe, hamár a nagyfiamat sosem tudtam… aki ma már nem is akar velem menni elefántokat nézni, mert már nem érdekli. Én meg elszalasztottam azokat az éveket, amikor még a világ ezen részét velem akarta volna felfedezni. Így alakult, ezen már nem tudok változtatni. Viszont, most tudnám máshogy csinálni.
Hogy a józan eszem, vagy a sárkány győz? Lehet, hogy mégsem egyszerű legyőzni a sárkányokat.
Ez is érdekes lehet! Anyként is szükséged van egy kis töltődésre!
A jó anyakat is fenyegeti a kiégés: így kerüld el vagy győzd le!
