11 éve nevelünk gyereket panelban, és ezen nem is tervezünk változtatni. A lakótelepi létben ugyanis akkor is rengeteg öröm van, ha ezekről valamiért ritkán szoktunk beszélni.

A hatalmas zöld füves parkban gyerekek játszanak. Vannak legalább harmincan. Néhányan, a sporteszközökön nyújtózkodnak, mások görkoriznak, rollereznek, lábtengóznak, vagy “ember a földön” nevű játékot játszanak. A fűben két kislány ül, a műanyag nyomkodható játékaikat cserélgetik, kicsit távolabb nagyobb fiúk gyakorolják a peonza pörgetését. A padokon felnőttek beszélgetnek, és nem titok, hogy ők is legalább annyira a társaság miatt vannak lenn, mint azért, hogy a gyerekeiket őrizzék.

Ez nem egy hetvenes évekbeli ifjúsági film, hanem 2021. A panelházak tövében, egy Pest környéki kisvárosban.

Kertes házból panelba

Családi házban nőttem fel, nem gondoltam róla semmit. Amikor közel 12 éve megvettük a férjemmel az első saját lakásunkat, az anyagiak miatt csak panelben gondolkodhattunk.

A környezetünk vigasztalt, hogy ez csak átmeneti állapot, lesz innen kiút, de mi már akkor sem értettük ezt a hozzáállást. Szerettük az első perctől. A lakás kényelmes volt és meleg. Bolt, orvosi rendelő buszmegálló, fodrász, többféle étterem ötperces sétán belül. Az erkélyről a bölcsire, az ovira és a sulira is rálátunk. Talán ciki, de egyikünk se vágyik kerti munkára, hólapátolásra, friss levegőt szívni ott az erkély, a gyerekek meg úgyis jobban szeretik a játszóteret, mint a kertbe felállított egy szem csúszdát.

A játszóteret… ami a második otthonunk volt, mielőtt elkezdték volna az óvodát. Naponta kétszer jártunk, időnként rettenetesen utáltam, mégis az ottani anyukák jelentették a felmentő sereget a gyeses évek alatt. Egymásnak köszönhettük, hogy egyikünk sem csavarodott be. A többséggel mára megszakadt a kapcsolat, de van, akivel azóta is a legjobb barátnők vagyunk – a kapcsolatunk nem csak túlélte a homokozós időszakot, hanem erősebb is, mint valaha. Ki tudja, egymásra találtunk-e volna úgy is, ha lehetőségünk lett volna a saját kertünkben szaladgáltatni a gyerekeinket.

Lakótelepen lakni jó

Bátran meg merem kockáztatni: panelgyereknek lenni jó. Csak a házban két osztálytárs is lakik, a gyerekek cipőt sem vesznek, ha át akarnak menni egymáshoz. Én már jó ideje leengedem őket egyedül is a parkba, de ha hiányzik, hogy szólni tudjak valakihez, lemegyek én is, mindig van társaság. Ha kifogy itthon a tej, vagy a gyerek kinőtte az ünneplő cipőt, sétatávolságon belül mindig van, aki segít. Ha a tanító néni felhív, hogy a gyereknek fázik a füle, öt percen belül lent vagyok a sapkával (jó, ehhez home office is kell.) A gyerekeim teljesen önállóan vásárolnak, hiszen nem kell kocsiba ülnünk, ha kell egy kiló kenyér.

Néha áthívunk egy-egy osztálytársat, aki messzebb lakik. A forgatókönyv mindig ugyanaz. A szülők először félve kérdezik, mit fognak a gyerekek csinálni a lakásban, nem fog-e zavarni, nem lenne-e jobb inkább náluk a kertben. Amikor pedig értük jönnek, és látják a hangulatot, a sok játszó gyereket, azt, hogy a fél osztály lenn bandázik, még egyikük sem állta meg, hogy meg ne jegyezze: „Milyen jó itt nektek!”

Persze hazudnék, ha tagadnám, hogy néha elégedetlenkedem. Jó lenne egy nagyobb lakás, több szoba, még egy vécé, vastagabb falak. Jó lenne egy trambulin, talán mégis szívesen nevelnék saját zöldségeket, és amikor először vettünk részt egy osztálytárs medencés partiján, szégyen vagy sem, de összeszorult a torkom. Viszont ahogy írás közben kinézek az erkélyen, és azt látom, hogy a fiam kisebbeket tanít épp focizni, a lányom pedig a sporteszközök tetején tárgyal valamit mélyen a barátnőjével, miközben felhallatszik a hunyó számolása – mások úgy látszik, bújócskáznak – tudom: nincs az a kert, sem az a trambulin, amiért ezeket apró, de annál boldogabb pillanatokat elcserélnénk.

Borítókép: freepik.com