Történetek a koraszülött osztályról: sírás, nevetés, esélyek és hála

A koraszülés egy váratlan és megterhelő élethelyzet, amelyben a szülőknek és a babáknak is szükségük van a legjobb orvosi ellátásra és lelki támogatásra. A Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Koraszülött Intenzív Osztályán mindent megtesznek azért, hogy a koraszülött babák életben maradjanak és egészségesen fejlődjenek. A szülők bevonása a kezelésbe, a pszichológiai segítségnyújtás és az utógondozás is fontos része a munkájuknak. Három édesanya meséli el, hogyan élték meg a koraszülés utáni időszakot, és milyen segítséget kaptak az osztálytól.

November 17-én van a koraszülöttek világnapja, amikor a világ minden táján felhívják a figyelmet az idő előtt érkező babákra és szüleikre. A lila szín a koraszülöttek bátorságát és erősségét szimbolizálja. Ezen a napon sokan viselik ezt a színt, vagy lilába „öltöztetik” a városok nevezetességeit, hogy kifejezzék a szolidaritásukat és támogatásukat a gyermekek és szüleik irányába.

Felkerestünk olyan édesanyákat, akiknek gyermekei a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Koraszülött Intenzív Osztályán vívták meg harcukat az életben maradásért. Az ő történeteik következik:

Elsőként B.Hajnalka osztotta meg történetét:

– Anna a várandósság 29. hetében született és 1300 grammal jött világra. Nehéz szavakba önteni azt az érzést, ami bennem kavargott. Számtalan mélypont volt, gyakran az orvosok sem tudták garantálni, hogy lesz holnap. Ez egy viszonylag megrázó és traumatikus időszak volt, amely jó pár hónapig tartott.

A mi esetünkben történtek kifejezetten súlyosak voltak. A 19. héten elfolyt a magzatvíz, ami középidős vetélésnek minősül, így csak imádkozni tudtunk, hogy legalább koraszülött legyen. Már ebben az időszakban is kórházban voltunk, pszichológusi támogatással, és ez a támogatás a születése után is mindkét kórházban, ahol született, és ahonnan hazajöttünk végül folytatódott. A nővérek is, akikkel folyamatosan kapcsolatban voltunk az orvosok mellett, nagyon sokat tettek a mentális támogatásunkért. Anna születése után 90 napig voltunk kórházban, és számos kezelésre volt szüksége, beleértve a gépi lélegeztetést és légzéstámogatást. Két alkalommal kapott vért és a keringése is összeomlott, így erre is kapott keringéstámogató gyógyszereket. Általános koraszülött probléma, hogy a szívben egy ér – úgynevezett ductus – nem záródik eléggé, amelyet szintén gyógyszerekkel kellett kezelni. Elvégeztek egy genetikai vizsgálatot is, mert azt feltételezték, hogy az erős oxigénigénye genetikai eredetű probléma lehet, de szerencsére nem igazolódott.

A család, valamint a férjem és én voltunk egymás támaszai ebben az időszakban. Az, hogy pontosan milyen problémák lehetnek a későbbiekben, még nem tudni, de az első évben kiderülhet, hogy van-e komolyabb probléma. Jelenleg úgy tűnik, hogy semmi sem befolyásolhatja az életminőségét a későbbiekben. December 8-án lesz a kislányunk 1 éves. Nagyon hálásak vagyunk a kórházi dolgozóknak mindazért a támogatásért, amelyet kaptunk.

Következőként G.Emília mesélte el élethelyzetüket:

– Nagyon kiszolgáltatva éreztem magam, illetve a kisbabámat is az intenzív osztályon. Van két 40.hétre született gyermekem, így nagyon elveszettnek éreztem magam, nem tudtam sokat a koraszülésről.
Sokszor féltem, sokat sírtam. Teljesen új és váratlan helyzetbe kerültünk a koraszüléssel. Nem tudhattuk, mit hoz a holnap és ilyenkor a kedves megnyugtató szavak nagyon sokat segítettek. Kaptunk egy PICi füzetet, amely nagyon nagy segítségemre volt, minden részletesen le van írva benne, azt a kórházban tudtam olvasgatni és felkészülni belőle.
Nagyon bíztam az orvosokban és a személyzetben, próbáltam erős maradni, mint Kornél kisfiam, de teljesen elveszve éreztem magam a kórházban, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Az járt a fejemben, hogy nem így kellene lennie, neki nem az inkubátorban kellene feküdnie csövekkel tele, hanem a karjaimban, és családja szerető ölelésében. Mi 30 napot töltöttünk összesen a PIC-en. Nekünk igazán szerencsénk volt, mert az én pici hősöm igazán nagyon erős kiskölök, lélegeztető majd CPAP légzéstámogatás után már semmilyen támogatásra nem volt szüksége. Ezt 6 napig kapta. Persze rengeteget szurkálták, piszkálták, vizsgálták, bakteriális fertőzéssel kezelték, de összességében szépen haladtunk. A sárgasággal sokat küzdöttünk egész hazamenetelig, de itthon rendeződött. Én az alapítvánnyal közvetlen kapcsolatba nem kerültem, viszont az, hogy a kisfiam nagyon klassz babafészekben fekhetett, illetve pihe puha kistakarója (ölelője) lehetett a kenguruztatások alkalmával, azt tudom, hogy nekik köszönhetem. A koripunkat is, amit a kórházban kaptunk, a mai napig vele van. Nekem ezek a dolgok sokat jelentettek érzelmileg.

10 nap után átkerültünk egy másik egészségügyi intézmény PIC II koraszülött intentív osztályára, ahol ugyan gyönyörűen felújított koraintenzív fogadott, de az inkubátorba a kisfiam csak egy pelenkát kapott. Teljesen zord körülmények között kellett felküzdenie magát 2kg-ig a Semmelweis Egyetemen megszokottakhoz képest. Ez engem teljesen kiborított, mert láttam a babám szenvedését, hogy nem tud mihez bújni, hiányzik neki a megszokott kis odabújós, melengetős kis babafészek. Nem egy leányálom sem a babának, sem pedig egy anyának a koraintenzív, távol a családtól akár a többi gyerektől (nagytesók), de ha a babának mindent megadnak orvosi illetve kényelmi, ellátás szempontjából, azért könnyebb. A lelket nagyon nehéz tartani ilyenkor az emberekben, sok a nehéz sors, különböző esetek. Én nagyon szerettem nézegetni a falon kitett képeket, hogy hasonló időre született gyerekek 1,2,3 évesek, akár már nagyobbak lettek, vagy felnőttek. Jó volt látni, hogy ilyen pici babákból is lehet egészséges gyermek, illetve felnőtt ember.”

Végül pedig, N.Dolli számolt be saját történetükről: 

– A kisfiam 3 hónappal korábban érkezett a vártnál. Sürgősségi császárral kellett, hogy megszülessen, mert sajnos várandósan elkaptam a koronavírust és gyakorlatilag a méhlepényben minden fontosabb ér tönkrement. Az állapotnak az lett a következménye, hogy a baba megállt a fejlődésben a 21. terhességi hétnél és mindössze 49 dekával és 26 cm-vel jött világra.  A méreteiből adódóan azonnal életmentő beavatkozásokra volt szüksége: légzését támogatni kellett, illetve inkubátorban lakott nagyon hosszú ideig. 105 napot töltött kórházban, mire először hazahozhattuk.

A koraszülött intenzív osztályon válni szülővé olyan, mintha az ember élete legfélelmetesebb, véget nem érő hullámvasutazásán lenne. Sosem tudhattuk, hogy milyen hírekkel várnak minket éppen. A koraszülött babákra jellemző, hogy három lépést tesznek előre, majd egyet vissza. Javulni látszik az állapotuk, majd hirtelen valamely érték elromlik, és újra ott találják magukat a szülők a kétségbeesés szélén.  Ugyanakkor állítom, hogy sokkal szorosabb, egészen más minőségű is a kapcsolatom a kisfiammal, mintha időre született volna. Összekovácsolt minket a küzdelem és minden egyes nap minden percéért hálás vagyok. Még azokért is, amikor nyűgös, mert legalább itt van velem, biztonságban és egészségesen.

Rengeteg támogatást kaptunk a kórház részéről. Már a szülést megelőzően bejöttek hozzám a koraszülött intenzívről orvosok, elmondták, hogy körülbelül mi várható, milyen esetleges nehézségek merülhetnek fel, illetve alapvető fogalmakat is tisztáztunk, mert nekem a koraszülöttek világa egy  távoli, homályos világként élt a fejemben, de semmilyen konkrét információm nem volt. Aztán a héten többször is pszichológus ajánlotta a segítségét. Azt hittem, ilyen csak nyugaton létezik.

Egy koraszülés, főleg az extrém koraszülés egy hosszan elhúzódó krízishelyzet, mindenképpen javasolt külső segítséget igénybe venni, mert ez a válsághelyzet rendkívül megterhelő mentálisan és érzelmileg.

A legtöbb segítséget azonban az osztályon dolgozó nővérektől kaptam. Ennyi nap után már szinte beépített bútordarabbá váltam, ők pedig partnerként kezeltek, egy idő után engedték, hogy a baba alapellátását én végezzem, így végre azt érezhettem, hogy én is teszek valamit a gyermekemért, nem csak tehetetlen szemlélője vagyok a kis életének. Örökké hálás leszek nekik ezért!

A hazajövetel után is rendszeres utógondozás – utókövetés zajlik egyébként, de az utógondozó doktornénink velem például heti kapcsolatban volt, tényleg bármikor bármilyen kérdéssel zavarhattam őt. Segítettek abban is eligazodni, hogy a rengeteg szakorvosi vizsgálatot ütemezzük, sokszor még az időpontokat is lefoglalták nekünk.

A baba korai érkezése első körben biztosan sokkoló volt mindenki számára. A tágabb értelembe vett családot igyekeztem kímélni és főleg a pozitív híreket osztottam csak meg. A legnehezebb dolga a kórházi időszakban talán a páromnak volt, bár a Semmelweis Egyetem koraszülött osztálya 0-24-es látogatást tesz lehetővé mindkét szülő számára, ezt mi igazán ki is használtuk. Rengeteget segített neki lelkileg, hogy munka után bejöhetett a kicsihez és bármeddig maradhatott.

További cikkekért kövessétek az Anyenetet a Facebookon, illetve az Instagramon! 

Kapcsolódó tartalom:

Tündéres ötletek gyerekszobákba: ezek minden kicsi álmát felülmúlják Nagy szilveszteri kvíz: mennyire ismered a hagyományokat, a babonákat? „Csak arra vigyázok, amit értékesnek tartok” – Bódisné Szedleczky Fanny termékenységismeret-oktatóval beszélgettünk a gyerekek szexuális neveléséről Szilveszteri és 2023-as színezők: remek elfoglaltság az év utolsó napjaira