Kivételesen nem az öngyilkos gondolatok kivitelezési módszertanát mutatnám be a mai napon.
Egyebként tegye fel az a szorongásos depresszióval élő ember, aki már nem jutott el legalább egyszer arra a pontra, hogy na jó… most elég… Igen, biztos vagyok benne, hogy a pokol tornácán sétálva ez már felmerült.

A magasfeszültség nálam azt jelenti, amikor már irányíthatatlan szintre tör a szorongás. A kis
sunnyogatós gyomorfeszkó először csak egy-két apró dolognál mutatja meg létezését, aztán ahogy
jön a fáradtság, úgy szaporodnak a szorongással eltöltött órák és helyzetek. Egy szép napon pedig
arra ébredünk, hogy az éjszakai kialvatlanság és a reggeli szorongás közt már nincs átmenet.
A kezdő állapot nálam akkor szokott beköszönni, amikor az energiaszintem a béka alsófertája alá
kerül. Mint egy igazi mocskos kis manó, feltűnik a szorongás, állandósul, és hozza is cimboráját a
feszültséget.

Azt hiszem, életkortól tökéletesen független dologról beszélek. 20-as éveim elején, kisbabát várva
először a munka-otthon-egyetem háromszögében élvezhettem Szorongi-feszkó cimbora társaságát.
Még mindig gyötörnek rémálmok – 20 év múlva is – ezekről a hónapokról.
A következő, extra nagy magasfeszültségem a 2001-es terrortámogatásokkor volt. Hát, adott volt egy 3 hónapos baba mellettem, egy kis gyermekágyi depi, és akkor, pont egyedül voltam. Na, még egy ilyen buggyant embert keresve sem találnék, aki az eget kémlelte hónapokig, hogy mikor pottyan a nyakunkba egy repcsi. Így már viccesnek tűnik, de az az időszak pokol volt. A rögeszméim és egyéb tévképzeteimhez elég tisztességesen hozzájárultak egy mélyrepüléshez. Orvoshoz ekkor még nem mentem.

Aztán a gyerekem nőtt, én visszamentem a munkába, és bevállaltam két nyelv intenzív tanulását.
Sikerességi mutatóm: ismerkedés a pszichiátriai osztály vezetőjével. Csak bejárós lettem, és valahogy a bácsi nem is hitte el, hogy bajom van. Ámbátor a lakásból kimenni sem volt egyszerű feladat, és annyi feszültséggel éltem, hogy kivilágíthattam volna a Balatont. Mindeközben azt éreztem, hogy ha négykézláb másznék, pont jó lenne. Bármihez.

Kaptam jobbnál jobb szereket. Ilyen -olyan nyugtatókat. Azok tényleg viccesek voltak. Iszonyúan
szorongtam mellettük, de szinte magamról sem tudtam. Mintha valami köd lenne az agyamon. Szóval a magasfeszültség kezelése itt meg is bukott.
Szintúgy a teák, varázsitalok, ráolvasások, füvek és főzetek sem hoztak maradandó sikert. Pedig annyi helyen lehet kapni. Biztosan van, akinek segít ez. De akkor már olyan állapotban voltam, hogy
mindentől szorongtam, a gondolatoktól is. Valahogy szinten tudtam tartani az áramellátásom, de
2009-ben egy újabb adag kimerültség-csomag, és a hozzá tartozó fejemre húzott szobasarok-
szindróma után olyan orvost kerestünk, aki végre, életemben először komolyan vett.
Ugyanis minden egyes feszültség-túladagolás hozott egy újabb pánikrohamot. Amitől a komfort
zónám egyre inkább szűkült. Tele lettem olyan helyzetekkel, amiket kikerültem, aztán a végén a négy fal közt találtam magam magzat pózban.

Tíz éve, amikor először látott az orvosom, egyből hívta a kolléganőjét, hogy segítsen, ha tud egy igen
nehéz esetnek – ez lennék én – a viselkedésterápiával. Aztán elmagyarázta, hogy kétféle gyógyszert fog felírni. Az egyik a szerotonin szintem normalizálására fog hatni, a másik pedig egy nyugibogyi lesz. Átmenetileg.
A nyugibogyit hamar le is tettem. A másikat a mai napig szedem. Az elmúlt 10 évben a közelébe sem
jutottam a korábbi állapotaimnak. A viselkedésterápiával karöltve majdnem a gyógyult státuszba
kerültem.

Most viszont megint beütött a ménkű. A családi felállásunk – munka miatt – teljesen felfordult. A
korábbi nyugis, megszokott, ritmusos életünk egy turmixba került, és ki vagyunk borítva a padlóra.
Mindenki lecsúszott. A férjem, a gyerekeim és én is. Olyan kemény időszak van a hátunk mögött,
amelynek voltak pillanatai, hogy úgy éreztem, talán mentőt kéne hívni magamhoz. A kimerültség
előhozta a magasfeszültséget. Robot üzemmódba kapcsoltam, és végig csináltam.
Tudom, hogy a napjaimat Xanax-szörpivel kezdhetem esetleg. Nem repültek volna rám kövek, ha
megkeresem a nyugtatóimat, és azokkal együtt csinálom végig a napokat. A saját döntésem volt,
hogy mégsem tettem meg. A tükörben láttam egy kimerült asszonyt, de láttam egy kimerült férfit is,
és egy csapat megviselt gyereket.
Minimális vita mellett, maximális megbeszéléssel, és egymást támogatva hoztunk meg döntéseket.
A feszültség miatt sokat sírtam. Olykor zokogtam is. De nem adtam meg magam a pániknak. Nem jött roham. Nem kellett semmi plusz, hogy túl legyek rajt. (Ez hazugság. Rengeteg vígasz kaja kellett.) A viselkedésterápián megtanultam, hogy igenis, gyógyszer mellett is lesznek szar és pocsék
időszakok. Az ember nem lehet mindig boldog és túláradó. A kérdés, hogy meddig tart a rossz. Azt ne hagyjam.
Nem tettem! Hosszú az út, de már látom a célt! De még világítok sötétben.

l közt találtam magam magzat pózban.

Tíz éve, amikor először látott az orvosom, egyből hívta a kolléganőjét, hogy segítsen, ha tud egy igen
nehéz esetnek – ez lennék én – a viselkedésterápiával.

Lemaradtál a korábbi részről? Pótold most!

Utazás a pánik birodalmában: tár(sas)lény