Kiműveltem az évtizedek során magam a szakirodalmakból. Minden, ami szorongás, minden, ami pánik, no és az életvezetési könyvek a polcom, és az életem részei lettek. Vagy egy idő után – a jobb években – kihajítottam. (Voltak naiv elképzeléseim a totális gyógyulásról.)

Mindegyikben szó volt a támaszszemélyekről. Hogy kik is ők? A pánikos “jobbkezei”. Akik a biztonságot adják a hétköznapokban. Régen csak a férjem volt ez az életemben. Szerintem, csak a vérét nem szívtam ki. Igazán embert próbáló támaszszemélynek lenni. Ő végzi a komfortzónán túli tevékenységeket, ő kísér, ő van topon a rohamnál, pluszban megértő, segítő, cukipofa.

A társlényeink szentek. Nem csak nálam, de a legtöbb pánikosnál a “háziszent” a házastárs. Mi meg a piócák, polipok, denevérek. Egyetlen mentségünk, hogy nem direkt csináljuk.

Ha most valaki felháborodik és azt mondja, hogy a „hisztis nagynénikéjét az összes pánikosnak”, megértem. A helyzet azonban sokkal elkeserítőbb. Támaszszemély nélkül a pánikos bezárkózik, összeborul, feladja a minimális harcot is az élettel.

Őszinte csodálattal nézek azokra, akik egyedül képesek intézni az életüket! Ámulok és bámulok, hogy a barátnőm bepattan az autójába, keresztül szeli a várost, minden problémáját megoldja önmaga, egy fél nap alatt. Nekem ez nem megy. Tipikusan villanyfénynél alvó gyerek voltam. Ha a koleszban nem volt szobatársam, hát szólt a rádió. Nem hatott meg, hogy a szomszéd szobában alszanak… Persze, öreg tyúkként már volt sok éjjelem önmagammal, de ezek mind éberen, pihentető alvás nélkül teltek. Két történet nagyon emlékezetesen alakult, amikor éppen bizonyítani igyekeztem, hogy rátermett önmagammal “elvagyó” vagyok.

16 éves voltam, amikor a szüleimnek kijelentettem: nagy vagyok már, hagyjanak magamra éjszakára, menjenek csak a telekre, jól kibírom a saját társaságom. Az első egy órát békés boldogságban töltöttem. Valami filmet néztem. Egyszer csak éreztem, hogy folyik az orrom. Letöröltem, és akkor láttam, hogy ez VÉÉÉÉÉÉÉR! Sem addig, sem azóta nem vérzett. Akkor egyszer. Halálra rémültem. Futottam a szomszédba segítségért. Olyannyira megrémültem, hogy a telekszomszédot hívtam fel – vonalas világ volt még -, hogy azonnal küldje haza a szüleimet!

Tudom, hogy mással is történik hasonló, de gyogyósként ezt rettenetesen rosszul kezeltem és éltem meg. Örök nyomot hagyott bennem.

Felnőttként elhatároztam ezerszer, hogy mától bátor vagyok. Persze mindig olyankor jött egy helyes kis próbatétel. Ilyenkor visszakozót fújtam. Maradt a társasság.

Alapjáraton sem szeretek egyedül lenni. Megnyugtat a tudat, hogy vannak a házban, a munkahelyemen, a boltban, az utcán emberek. Nem szeretem a monológokat magammal, ezért mindig keresek valakit, akihez beszélhetek. Bárkit, bármikor leszólítok, ha a helyzet úgy kívánja. Sokkal technikásabb támaszfelhasználó lettem, mint korábban voltam. Nem titkolom a barátaimnak, hogy ha engem szeretnének, akkor együtt megyünk intézni a dolgainkat. Szükségem van a jelenlétükre. Pénzköltésnél, ügyintézésnél, felnőttes játékoknál akkor vagyok önmagam, ha ott van velem valaki.

Ha nincs, hát a fejem őrült fájdalommal küzd. A szorongás elhatalmasodik rajtam, és a megsemmisülés határára kerülök. Tipikus.

Olvastad sorozatunk első részét? Ha nem, feltétlenül pótold!

A pánikbetegségről őszintén: utazzak vagy ne?