Az egyik hétvégén zenész Ketteskénk szomorúan jött haza. Egy versenyen volt, ahol maximálisan kihozott magából mindent, amire akkor és ott képes volt. A zsűri ugyan megdicsérte, de kimagasló eredményt nem ért el. Hogyan lehet egy 16 éves önbizalmát helyre tenni? Őszintén megmondva, nem tudom. Anya-üzemmód bekapcsol, és jön a maximális vigasztalás.

Először azzal érveltem, hogy a zene nem matek, fizika vagy bármi, ami kézzelfogható. Ő is, a zsűri is éppen akkor ezt hozta ki magából. Ha öt perc múlva játszik, akkor is máshogy hallják, ha két hét múlva áll színpadra, megint más jön le a zenéjéből.

Azért a végén hozzátettem, hogy a zsűri merre menjen… Úgyhogy megöleltük egymást, és megterveztük a következő programunkat. Azt elmondtam még, hogy nagyon szeretem, bármi is történik ezeken a versenyeken, én nagyon büszke vagyok rá!

Kettest nem én szültem. Az édesanyja meghalt, amikor 2 éves volt. Apukája lett a férjem, őt akkor – 4 évesen – fogadtam gyerekemnek. Egyszerre kapott anyukát és egy bátyust. Szépíthetném, hogy az első pillanattól szerelem alakult ki köztünk – ez így volt -, és utána boldogan éltünk, de képmutatás lenne. Éveken keresztül küzdöttünk, harcoltunk egymással, mire kisimultunk “anya-lányailag”. Az biztos, hogy 6 éves korában még el nem tudtam volna képzelni, hogy 10 év múlva brokkolis husit fog kérni ebédre. De ma ez is megtörtént.

Egyszer egy pszichológus azt mondta, fogadjam el, Kettesünk világéletében úgy fogja érezni, hogy nincs anyukája. Gebedhetek ezért, de így lesz. Pont. Rácáfoltunk. Nagylányommal igazi, szoros kapcsunk van. Két anyja van.  Én vagyok a bosszantóbb.

Hogyne élnénk meg ezt a szülő-gyerek kapcsolatot teljes valónkban? Hiszen átmentünk rengeteg hétköznapon, ünnepen, örömön és bánaton, egymás agyán. Az első találkozónkon csüngött a nyakamban, édesanyja meg azt súgta, vigyázzak rá, a legnagyobb kincsét adja nekem.

Becsülöm ezt a lehetőséget. Mert lényegtelen minden, ami egymás nélkül történt. Lényegtelen, hogy nem az én hasamban nőtt, nem a petesejtemet adtam érte. Nem voltam ott a születésénél, de ott voltam a sulis anyák napján. Nem szoptattam, de megtanítottam ételt melegíteni. (Ezért már képes betenni a lábost a mikróba.) Nem láttam, ahogy megtanult járni, de anyatigrisként védelmezem, ha bárki bántani meri. Lényegtelen, mert 12 éve a GYEREKEM. Csupa nagybetűvel.

Emiatt nem volt kérdés a nevelőszülőség. Tisztában voltunk az érzéseinkkel “más gyereke” kapcsán. A világ legbénább felvetése a következő:

– Hogy tudod szeretni más gyerekét?

Jogos a szemforgatás. Plafonra nézegetés. Mégis mi a fenét tehet egy pici gyerek arról, hogy kik hozták a világra? Miért kéne nem szeretni azt az újszülöttet, akinek a felelőtlen anyja hírből sem ismeri a fogamzásgátlást? Nem kaphat esélyt a normális életre az a másfél éves, aki nem mehetett haza a kórházból a szüleivel, mert alkalmatlanok voltak a nevelésére? Ezért a csecsemőotthonban dekkoljon büntetésből? Tudnál nem megölelni egy félévest, aki feléd nyújtja a kezét, reménykedve, hogy megmented a sivárságtól ?

A helyes cuki kiskutyát beengeded az ágyadba, az életedbe, a szívedbe? De egy pici gyereket nem tudsz, mert ő más gyere? Van egy rossz hírem. A kutyusodat, hörcsögödet, kaméleonodat sem te hoztad világra. Mégis mindent megtennél a jólétéért.

Hidd el, lényegtelen a származás, a vér szerinti múlt, amikor a kicsi gyereket ott, a karjaidban láz gyötri. Amikor úgy néz rád, mint a legjobb dologra az életében. Amikor azt mondja, téged szeret, mert az anyukája vagy.

Lényeges az ölelés. A nevetés. A hullámok kiigazítása. Az élmények. A mindennapok.

Egyest én szültem. Belőlem való, és egy férfiből, aki nem tudott túl sokáig az édesapja lenni. A mi kettőnk folytatása. A többiek a részeim. A belőlem fakadó szeretet megsokszorozói. Hajam őszítői. Idegem tépázói. Mosolyom fakasztói.

Azt mondtam Kettesnek, sose a zsűrinek játsszon, mert az lényegtelen. Akármerre megy, az Égi Családja mindig jelen lesz a koncerteken. Kihúzzák a székeket, izgatottan sutyorognak, majd áhitattal hallgatják a zenéjét. Ha behunyja a szemét, tisztán látni és érezni fogja őket. Mert a lényeg megfoghatatlan, de tökéletesen érzékelhető.    

Ha lemaradtál az Instant család… előző részéről, itt elolvashatod. 

Apuka: Instan család “made in magyar”