Ma az előző heti írásom gondolatfonalát veszem fel, és írok nektek azokról a vágyakról, amivel egy örökbefogadó, vagy egy nevelőszülő indul meg az útján. Aztán találkozik a realitással.

Elég erőteljesen igyekeztem ecsetelni, mennyire nehéz teherrel indulnak azok a babák, akik az „áldott 9 hónapot” és a születést, majd az azt követő napokat nem szeretetben és védelemben élik meg. Védelemben. Igen, az ő sorsuk mégis a védelem. Csak éppen a gyerekvédelem.

Előre leszögezem, hogy a nagy általánosságokról fogok beszélni. Nem a kivételekről. Nem akarok ítélkezni, és mentegetni sem. Nem kell, hogy az inget bárki felvegye. Megmutatom az enyémet is.

Amikor eljut egy nő, egy házaspár arra döntésre, hogy családot szeretne külső ráhatással, nem egészségügyi befektetéssel, akkor akaratlanul is elképzel egy képet a leendő életéről. Megpróbálja megfogalmazni a képzelt gyermekének minden tulajdonságát. Szerintetek ebben mennyi negatív attitűd merül fel? Elmondom: semmi. Nem gondolunk a rosszakra, sem a hiányosságokra, sem a fogyatékosságokra, sem a problémákra. Arra azonban határozottan emlékszünk, hogy okos, értelmes, fehér bőrű(!), szőke hajú, kék szemű, ránk hasonlító kisbabát tartunk álom-kezünkben. Kivétel, ha valaki kifejezetten valami hátránnyal rendelkező gyereket szeretne.

Mind az örökbefogadásnál, mind a nevelőszülőségnél megkérdezik a jelentkezőktől (jó sokszor), milyen a képzelt gyermeke. Aztán, jön a tanfolyam, és vele együtt a hidegzuhany. Aztán az újra tervezés.

Örökbefogadó szülőknek lényegesen kevesebb óraszámú tanfolyamon oktatják a rá váró feladatokat, mint nálunk. Biztosan sokat számít, hogy a titkos örökbeadások esetén a leendő szülő egyszer kap egy információ-pakkot, míg a nevelt gyerekek esetében évekig csepeghet innen-onnan újabb fejlemény a kicsik előéletéről. Ráadásul – kapcsolattartás esetén – mi magunk is tapasztalhatunk a felmenőkből éppen eleget. Úgyhogy mindenképp kibújik a szeg a zsákból.

Szóval, elmegyünk a nevelőszülős tanfolyamra, a kis listácskánkkal:

  • nem szeretnénk roma gyereket,
  • sem fogyatékkal élőt,
  • és lehetőleg újszülöttel se keressenek meg.

Magam mentségére legyen mondva, nekem teljesen mindegy lett volna, de alkalmazkodtam a férjemhez, akinek épp elég vállalás volt, hogy belement az én újabb őrült bulimba.

Mit gondoltok, Csendes Négyes vállalásakor mit kérdeztek tőlünk?

  • Lenne egy újszülött baba, roma családból. Hm, a vér szerinti szülők közül az egyik értelmileg elmaradott, és a testvérekkel is – úgy tűnik – van probléma. Esetleg vállalnátok?

Az én cuki férjem meg sem várta a válaszomat, egyből rávágta, hogy persze!

Mi történt közben? A tanfolyam. Ahol megtudtuk, hogy nincs egyetlen olyan állami gondozott gyermek sem, aki 0 kilométeres lenne. Vagyis, nem véletlenül kerülnek védelembe ők. Gondoljunk bele, ha már újszülötten nem kerülhetett haza, milyen volt a várandósság? (Igen, előző írás.) Ha volt otthon, mi történt, ami miatt ki kellett emelni a családjából?

Nem spoilerezem le azoknak, akik most mennek tanfolyamra. Legyen az elég, hogy a pénztelenség, mélyszegénység – minden hír és rémtörténet ellenére – nem elég indok. Valami biztosan van még a háttérben. Mondjuk éhezés. De ez csak a jéghegy csúcsa.

Aztán azzal is ideje megbarátkozni, hogy a rendszerbe kerülő gyerekek nagy része roma, vagy elcigányosodott magyar. Az, hogy fehér bőrük van, kék szemük, még nem üti ki a származást. Na és akkor mi van? Gyerek, gyerek. Ja, hogy a vér, meg a genetika? Ha valaki Vekerdy-hívő, tudja, hogy genetika 5%, nevelés 95%. Ebben hiszünk mi is. Pont. Van három gyönyörű rikító fehér bőrű roma gyerekem. Nem félek a vérüktől. Viszont nagyon érdekes, amikor az öt százalék genetikát látom rajtuk. Ha szól a zene, Négyesemnek még a füle is mozog, bődületes érzéke van. Képes úgy rikácsolni és jajgatni, mint a legrátermettebb cigányasszony. Imádja az összes csillogó-villogó ékszert, úgy öltözködik, vonul, vásárol, alkudozik, mint egy vérbeli falusi roma csaj.

Higgyétek el, a származás lesz a legkevesebb, ami zavaró tényező lehet. Sokkal többet fog számítani, hogy milyen dolgok hiányoznak az alapokból. Mennyi és milyen erőket mozgatunk meg, hogy a normális felé tudjuk terelni a kisiklott kis életüket.

Rettegünk mindentől, ami a normálistól eltér, a gyerekünkkel kapcsolatban. Ha nem szopizik, ha sokat sír, ha bánt másokat a játszótéren, ha furán viselkedik helyzetekben. Félünk a társadalmi megítéléstől, megszólástól, amikor a vér szerinti kölyköcskénk az általános határmezsgyéjén, vagy azon túlmutat. Azt akarjuk befogadó szülőként (örökbe is), hogy minden legyen rendben a gyerekkel, ne hozzon ránk szégyent, alkalmazkodjon és beilleszkedjen. Viselkedjen, tanuljon, fogadjon szót. Csak panasz ne legyen rá.

Ez viszont nem megy. Ez a legnagyobb irreális elképzelés, amit támaszthatunk befogadott gyermekünkkel kapcsolatban. Nehéz ezt magunkévá tenni. Felismerni, beismerni és megélni még inkább.

Az egész életük természetellenesen alakult. Mondjuk csecsemőként nem kapott enni. Vagy boxzsák volt a szülők számára. Esetleg őt küldték beszerző körútra, pénz nélkül. Nem tudták mi az a fürdőszoba, vagy meleg étel. Elképzelhetetlen nehézségekkel kellett szembe nézniük rövid idő alatt. Aztán jövünk mi, és a cuki kis elvárások. Még, jó, hogy a nevelőszülők mögött áll egy szakmai team, akik lerángatnak a valóságba.

A realitás pedig az, hogy lesznek kitörölhetetlen, bevésődött szokásai és reakciói. Amiket nem tudunk átírni, maximum csak enyhíteni és alkalmazkodni. Legkisebb például – ő három hónapot töltött a szüleivel – a mai napig visít popsitörléskor. Ma már tudja mondani, hogy vigyázz, és óvatosan, de korábban minden alkalommal rettegett. Valószínűleg nem lett annyiszor tisztába téve, mint kellett volna. És örökre nyom maradt. A lelkében. Fiúcskánk öt év elteltével is kér repetát, amit a tányérban hagy. Mindig. De tudnia kell, hogy kérhet még. Van étel bőven, amiből jut neki is. Négyesünk annyira megszokta a magzati dohányzást, hogy bárki cigarettás mellé beáll néhány passzív slukkra.

Apró dolgok, de ezáltal is megtanultuk, hogy adjunk csak lejjebb az elvárásainkat. Induljunk az ő szintjükről és ne a normálisról, vagy a megszokottól. Csak azért lehetünk felelősek, amiket mi okozunk a gyerekeknek. Megtehetünk mindent azért, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőlük, elég melós munkával. Mégis megéri. Egyszerűen azért, mert nekik ez az egyetlen lehetőségük, hogy valaha majd egészen más minőségi életet élhessenek, mint ami várható volt a kezdeti állapotukban. Legyen esélyük a sikeres életre. Ne kelljen kisiklott, tengődő, eleve elrontott felnőttkorra várniuk. Kapják meg, ami hiányzott: legfontosabbként a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást.

Itt is el tudod olvasni a múlt heti részt, amiben az ölelés fontosságáról nagyon sokat olvashatsz.

Instant család: kicsi babám!