Nagylányunk, aki kollégista a világ végén (vagy közepén), már hetek óta nem tudott haza jönni, és a hiánya már határtalanná vált. Hiába neveletlen kamasz, hiába nagy a szája, és még csak nem is én szültem, (ugyan, hogyan is szerethetném?) olyan érzés ilyen hosszú ideig nélküle lenni, mintha a testemnek egy darabja hiányozna. És a szívemnek is.
A múlt hétvégén gondoltunk egy nagyot. Őszintén, ilyen nagyot emlékezetem óta nem cselekedtünk. Meglepjük a leányzót! Néhány dologgal számolnunk kellett:

1. A nap végére 650 kilométer lesz a fenekünkben. A kicsiknek is.
2. Ennyit még sosem ültek kocsiban.
3. Esetleg lázadás lesz a Bountyn, vagyis fel kell készülnünk több óra szinkron-üvöltésre.
4. Szenzoros zavarral élő legkisebbünk szét fog esni. Ez tutifix. Nyugtató kajára lesz szükség.
5. Én 16 éve nem mentem ennyit, a fővárosban sem jártam az utazási fóbiám miatt.
Gyógyszerem elvileg van, de ilyen hosszú útra még nem teszteltem. Vagyis bármikor elkezdhetek üvölteni, hogy azonnal forduljunk vissza. (Nem tettem, hatott a bogyesz.)

Vasárnap reggel nyomtunk egy hatos ébresztőt (ami óraátállításkor príma ötlet), felöltöztettük az alvó kicsiket, életet leheltünk morcos kamasz fiunkba, és elindultunk, meglepinek.
Kettesünknek. Neki ugyanis olyan fellépése volt, ami egész napos programot jelentett. Reménykedtünk azonban, hogy pár percet tudunk szánni egymásra.  Mivel az egyik nagymami pont félúton lakik, így őt vettük először célba. Ez nagyon jó ötletnek tűnt, mert kinyitottuk két óra autózás után a kocsiajtót, és megfuttattuk a picinyeket, mivel még előttünk volt másfél órás etap.

Már eddig eljutni is boldogságot jelentett! Anyukám dupla kávéja és tíz perc testmozgás után célegyenesbe tettük magunkat, és tepertünk Pest felé. A kicsiknek a délelőtti autókázás nem jelentett gondot, Budapestre érve pedig elámultak a Duna láttán. A hidakat csodálták, a hajókban gyönyörködtek, megelevenedett mindaz, amit eddig csak mesékben és mendemondákban hallottak. Ez a budapesti olvasóim számára biztosan furcsa.

(Pont 6 éves koromig én is a főváros lakója voltam, természetesnek hatott a villamos, a forgalom, imádtam a trolit, és a Jászai Mari tér melletti játszóteret. A vidéki gyerekek viszont sokkal később csodálkoznak rá Budapest sajátosságaira. Mint most az enyémek. Öt-hat évesek lettek, mire az anyjuk végre világot látni vitte őket. A lelkem megnyugtatására bátran mondhatom, ennek is meg van a maga szépsége. De térjünk vissza a látogatáshoz.)

Felértünk az előadás helyszínére. Kettesünk tanára joggal kérte tőlünk, hogy a fellépés előtt ne mutatkozzunk, mert hátha sokkot kap gyermekünk, és nem tud teljesíteni. Így várakozó álláspontra helyezkedtünk. A szépséghibája itt jött a történetnek, ugyanis másfél óra csúszással kezdődött a program. Lássuk be, ez három, hólyagosra ült popsijú gyerekkel nem kevés idő.

Ötösünk, a szenzoros, éppen meg is telt annyi ingerrel az utazás során, hogy kiadja magából a felesleget. Először úszóbemutatót tartott. A fehér-domináns ruhácskájában. A földön. Már tud mellúszást. Bemutatta. Gyorsúszást. Bemutatta. A háton lebegés sem maradt el. Biztos, ami ziher, egyetlen kőlap se maradjon koszosan.

Két kínai fiatal ült velünk szemben. Addig, míg le nem rugdosták őket. Nem rasszizmusból, hanem mert rossz helyen voltak. Az ülőkéjük pont ott volt, ahol az enyémek hegymászósat játszottak. Egy idő után Legkisebb úgy döntött, hogy ideje megmutatni a héten szerzett külsérelmi nyomait mindenkinek, akivel találkozik. Ruha fel, hangos kiabálás:
– Néééééézd, milyen sebes az oldalam!

Végre elérkezett az idő, hogy Nagylány kijöjjön a fellépés után. Az ajtóban vártuk. Mintha a legmenőbb sztár lenne, úgy rohanták le a kicsik, sikítozva, kiabálva. Mindegyik ölelni, puszilni akarta a nővérét. A meglepetéstől szóhoz sem jutó lányommal aztán egymás nyakába borulva szipogtunk. Megtettem ezért a pillanatért 16 év legnagyobb kihívását. Hiába nagy cula már, attól még az én kicsi lányom. Mindegy, hogy nem a méhemnek gyümölcse, mert én
védelmeztem a nehéz pillanatokban.

Nem volt sok időnk együtt, hiszen még több száz kilométer várt ránk. Nagymamiig aludt az aprólék sereg. Majd jött az újabb futtatás, nyújtózás. És irány haza. Ez már rizikós volt.
Három kiscsikó nyerített kínjában. Volt bunyó, röhögés, ökörködés, mire estére megérkeztünk. De legyőztük a távot. Én önmagamat is. A kicsik felnőttek a feladathoz.

Másnap ugyan az egyikük felkelni sem akart, másikuk (na, ki?) lerugdosta az ovis csoportját, a harmadik nem beszélt senkivel.
Nagylányunkat viszont boldoggá tettük!

Fotó forrása: www.pixlr.com

Olvastad az Instant család korábbi részét? Erről se maradj le!

Ölelés: Instant család “made in magyar”