Egy átlagos szerda este nálunk. Egy gyerek büntiben. Mert hiába minden könyörgésünk, nem volt hajlandó az emberi módú vacsorázásra. Tud, de nem akar. Csakazértsem. Így most az esti mese helyett a billentyűzet kopogását hallgatja.

Ő egyébként Ötöske, a legkisebb. Mindjárt öt lesz.

A másik kettő kicsi (Hármas és Négyes) kiérdemelte még azt a két rövidke mesét, amit jelen pillanatban Apával élveznek. Tényleg szabad nekik, mert ma nem gyújtottak fel semmit (tegnap igen), nem ölték meg egymást, és az új függönynek is csak a felét szabták le. Jó, ebben a kutya is segített. Fél év alatt ez a harmadik drapéria, szerintem legközelebb az ablaküvegre rajzolunk mintát – függöny gyanánt.

Kettesünk 250 kilométerrel odébb tanul, vele is beszéltem. Rendben van, csakúgy mint Egyes, akinek krónikus fekvési kényszere van, plafonbámulási-szindrómával. Kamaszság, ez van.

Ma kivételesen volt én-időm (ez irtó trendi), horgoltam három sort, közben őszintén bíztam abban, hogy Apa “szemmeltartást gyakorol” apró porontyai felett. Egy darabig így is volt, de szerintem megunta, vagy egyszerűen elfelejtkezett a feladatról, mert Ötösünket egyedül hagyta az étkezőben. Mire rátaláltam a gyerekre, 30-50 darab papírlapot ragasztott össze. Vissza. A nyolcszemélyes asztalon egyenletesen elkenve egy tubus Technokol, három suliragasztó. A hűtőszekrényen, polcokon a cellux vékonyabb és extra vastag változata karnyi darabokban. Apa biztosra akart menni, mert a ragasztópisztolyt is elől hagyta, bár a gyereknek nem volt kedve ma a konnektorral játszani, így nem dugta be. Tulajdonképpen legkisebb lányunk nem akart rosszat csinálni, koronát készített magának. Hogyne, jól gondolod, ragasztóval próbálta a hajához erősíteni. Szerencsére nem sikerült.

Nem mindig értem a férjem motivációját, amikor kint felejt ezt-azt a kölyköcskék keze ügyében. De egy rossz szavam sem lehet, mert így ma tényleg csendes fél órám volt a kis horgolásommal.

Nem, nem lettem ideges a történtek után. Egyrészt, tök felesleges, mert Apáról lepörög (a büntetése az volt, hogy ő bingózta a takarítását az étkezőnek). Másrészt egy kisebb csetepaté a nappaliban már el is terelte a figyelmemet a ragacsos káoszról.

Vacsoránál érdekes módon mindenki tovább maradt az asztalhoz szegezve. Senki nem akart (értsd: tudott) szabadulni a tányérjától.

Így élünk négy és fél éve. Azóta nem volt egyetlen unalmas napunk sem, hogy a tesópár megérkezett a csecsemőotthonból, a már két saját gyermekünk, és az egy befogadott baba mellé. Akkor hirtelen heten lettünk, és minden addigi éltünk, elképzelésünk, nevelési elvünk a feje tetejére állt. Egy volt sziklaszilárd: a hitünk.

Most, ha csinálhatnám máshogy, akkor sem tenném. Nézem Pataki Zita vlogját, szurkolok, hogy kilencedjére sikerüljön nekik a lombik. Én egyre sem lettem volna képes. A testem nem akart, csak egyetlen egyszer babának otthont adni, de a szívem világ életemben sok gyereket akart. Amikor nem ment a gyerekcsinálósdi, akkor átadtam magamat annak, amire vágytam: segíteni, befogadni, esélyt adni.

Így lettem nevelőszülő.  Vagyis ötgyerekes anya.

ERESEM

Ha szeretnél még izgalmas sztorikat hallani ötgyermekes anyukától, akkor olvasd el R. Fonyó Barbarával készült beszélgetésünket is. 

Pillanatképek egy ötgyermekes édesanya életéből