Anyák napja- egy oka az igazán őszinte ünneplésre. Nem, biztos nem véletlen, hogy a legszebb hónapban köszöntjük őket, akik élettel ajándékoztak meg bennünket.

Május első vasárnapjához közeledvén, talán tudattalanul is többször megállok, mondjuk a virágárusnál, egy-egy kirakat előtt, és Rá gondolok. Ilyenkor hevesebben ver a szívem, néha még könny is megjelenik a szememben. Leginkább a boldogságtól, az édes emlékektől, és attól, hogy van kinek megvennem a szokásos szál rózsát.

Persze, hogy visszaszöknek a múlt pillanatai. A véget nem érő játszadozások. Akkor is, ha éjszaka dolgozott, majd gondoskodott a nagyszülőkről, mosott, főzött, takarított. Mégsem hallottam tőle, hogy „fáradt vagyok”. Előjönnek az iskolához kapcsolódó küzdelmek, hogy mindig a maximumot akarta kihozni belőlem. Ezt már csak felnőttként értékeltem. A kamaszkor nyűgjeit is újfent átélem. Akkor, amikor az öntudatára ébredt fiatal, épp abban látta a legnagyobb ellenséget, akiktől a legtöbbet kapja.

Hálás vagyok, hogy soha nem próbált meg lebeszélni dolgokról, legfeljebb véleményt formált és érvélt. Majd, ha nem tudott meggyőzni, támogatott. Akárcsak akkor, amikor nehézségek elé állított az élet. Visszahúzott a földre a hiú ábrándokat kergetése közben, és ő örült a legjobban, ha mégis valóra váltak. Intésesei, tanácsai a fontos helyzetekben máig a fülemben csengenek. A legbiztosabb menedéket is nála találom.

Ilyenkor, Anyák napja táján talán ösztönösen jobbak, türelmesebbek leszünk velük (akkor is, ha megszokták, hogy minden rajtuk csapódik le), kevésbé vitatkozunk, még többet segítünk, és végre nagyokat beszélgetünk.

Meghálálni persze, nem tudjuk a szeretet, a törődést, azt a sok szépet és jót, amit folyamatosan kapunk. Csak abban bízhatunk, hogy mindent tovább adhatunk a saját gyermekeinknek. És hangosan mondjuk ki a „köszönömöt”, legalább ilyenkor, Anyák napján!